Vegyes érzelmekkel viseltetek (hogy rögtön az elején modoroskodjam egy kicsit) Adrian Tchaikovsky Az emlékezet gyermekei című könyve iránt. Persze, nem mintha ez érdekel(het)né őt, de mégis: a mester trilógiává bővített története az első két kötettel (Az idő gyermekei, A pusztulás gyermekei) az össz-sci-fi-irodalom élvonalába került, és ott is a legelső sorban foglal helyet: Az idő gyermekei a legnagyobb szabású és legfilozofikusabb tudományos-fantasztikus mű, amelyet valaha olvastam (csak példaként említem, hogy a történet egyik szála egy pókcivilizáció az emberéhez hasonló kifejlődését és az űrutazásig való eljutását írja meg olyan izgalmasan, részletesen és tökéletesen, hogy a lélegzet eláll), nem áll messze mögötte A pusztulás gyermekei sem (ebben polipok fejlődnek csillagközi utazóvá, de szó van benne egy parazitáról is, amely minden élőlénybe be tud férkőzni, és azzá a lénnyé tud válni, így valójában az egész univerzumot tervezi a saját uralma alá hajtani) – ezekhez képest Az emlékezet gyermekei kissé visszalépés. 

Kép forrása

Hátha nem tudnak követni…

Nemcsak azért, mert egyféle szegényes és szomorú csillagközi robinzonád, újvilág-nyomorpornó és mindössze egyetlen bolygón, annak is egyetlen városkájában játszódik, ahová minimális terraformálás után telepesek érkeznek, és próbálnak túlélni (talán egyedüli emberekként az univerzumban, miután a Föld már sok száz évvel korábban elpusztult), hanem azért is, mert (elnézést, de innen spoilerezni fogok, spoilereznem kell), mintha néha a szerző is elbizonytalanodna, aztán újra és újra teker egyet a történeten, megtudjuk, hogy csak álom volt az egész (itt mondtam azt, hogy oké, ne már, hiszen ez a legelcsépeltebb irodalmi közhely!), de végül kiderül, hogy mégsem az, hanem szimuláció, egyfajta Mátrix (és mátrix), és valahogy mintha nem lenne tétje az egésznek, a korábbi könyvekhez képest legalábbis tényleg nincs, csak habosodik, habosodik az egész történet, és nem fut ki semmire; annyira túlhajtja a szerző, annyira túlmagyarázza és túlbonyolítja, mintha magát is győzködné, hogy jó lesz, hogy sikerülni fog – mint én ezt a mondatot, csak még sokkal jobban/inkább. És rendre az elképzelhetőség határára viszi a történetet, ami viszont sajnos nem érdem, hanem afféle szerzői menekülés, a hablatyolok itt valamit, hátha nem tudnak követni és akkor nem kérik számon rajtam a könyv árát megfontolás alapján. 

Kép forrása

A galaxis legszebb ékköve

Persze, ennek ellenére nagy mű lesz Az emlékezet gyermekei, erőteljes és nehezen feledhető jelenetekkel (főleg, amíg ki nem derül, hogy afféle tétnélküli szimuláció minden, amit addig olvastunk – lásd még az olvasó becsapása), mély és megfontolandó filozófiai futamokkal, és olyan megállapításokkal, hogy csak na: „Mindig is hitt benne, hogy az intelligencia a galaxis legszebb ékköve és a csillogása felismerhető, bárhol találunk rá.” Vagy: „Ugyanúgy, ahogy az sem fontos, hogy ez itt most egy szimuláció vagy sem. Tekintve, hogy nem lehet megkülönböztetni egy megfelelően fejlett szimulációtól, és tekintve, hogy mi hárman nemrég egy megfelelően fejlett szimulációban tartózkodtunk, amit nem tudtunk megkülönböztetni a szélesebb, feltételezetten valós, de talán szintén csak szimulált élménytől, amit univerzumnak nevezünk.” Továbbá ugyanebben a témában egy újabb okos öngyőzködés: „Ha olyan hitelességgel lettek szimulálva, hogy a gép képes volt extrapolálni a kolónia teljes jövőjét, az alapítóktól kezdve az eljövendő generációkon át egészen az utolsó élőlényig, akkor olyanok, mint az emberek. Embereknek hiszik és érzik magukat. Úgy tudják, hogy ők emberek. Tudattal, igazi értelemmel rendelkező emberek a szimuláción belül.” Illetve: „A tudás és a megértés a szükségletek hierarchiájának legfelső részei és sohasem elég belőlük.” És hát egyik mondata felcsöngeti bennünk Madách tragédiájának végét és fő tanulságát, ami nem semmi öröm és olvasói mulatság: „…csak az élet és a küzdelem számít.”

Kép forrása

Korvidok, portidák, polipok

El kell ismerni tehát, hogy Adrian Tchaikovsky igenis remekíró, bár ez a könyve inkább Az Éden kapuinak túlforgatásához és túlbonyolításához áll közel, nem az egyéb remekművekhez; ami leginkább kiemeli őt más hasonló szerzők közül, az nem más, mint az elképesztő képzelőereje, illetve az, hogy milyen profin tud belehelyezkedni az univerzum legkülönfélébb lényeinek, entitásainak nézőpontjába (azokéba is, akiknek nincs szeme, csak kíváncsiságukból kifolyólag agresszív tudatparazitalények vagy „korvidok”, azaz félig holló, félig ember lények, akikről nem lehet eldönteni, hogy gondolkodnak vagy ösztönösen működnek, esetleg portidák, azaz ugrópókok, netán szuperintelligens polipok), és milyen tökéletesen és hosszan tud úgy írni ezekről, hogy az olvasó sokáig nem érti pontosan, mit olvas, de miután megérti, nagy öröme lesz neki, és szívesen olvassa újra az egészet, immár mindent megértve… Kivéve talán Az emlékezet gyermekeit. Bár jöhetnek még olyan ínséges idők, amikor annyira gyenge művek születnek, hogy az ember inkább olvassa újra még ezt is, mint azokat. Addig azonban marad Az idő gyermekei, A pusztulás gyermekei, a Hadállat vagy a Pókfény, amelyek örök időkre ott vannak a legjobb sci-fi-művek között. 

Adrian Tchaikovsky: Az emlékezet gyermekei. Fordította: Habony Gábor. Fumax Kiadó, Budapest, 2023.