Azt figyelem meg a közösségi médiában, hogy Michel Houellebecq legújabb magyarul megjelent regényét sikk szeretni: eleve jól mutat, hogy hősünk (mármint nem az író, hanem a posztíró hősünk) micsoda vastag könyveket el bír olvasni, és hát tagadhatatlan, hogy Michel Houellebecq klasszikus, kesernyés, finoman cinikus, mégis érzelmesre skiccelt férfiszomorúságból táplálkozó mondatai igencsak alkalmasak nem csupán a hosszas idézésre (melyet mindjárt magam is megejtek), hanem a sziszegő felismerésre, miszerint jesszusmária, mekkora kortárs íróval van dolgunk! 

Kép forrása

Hatalom, betegség, elmúlás

Én a kezdetektől olvasom a mester munkáit, és minden hozzáférhető könyvét elolvastam (és legtöbbször rajongással olvastam végig, és még sokáig kísértett mindegyik – nem kétséges, hogy tényleg az egyik legnagyobb élő íróval állunk szemben – vagy mellette), így ezeken a mondatokon – bár még mindig óriási hatást gyakorolnak rám, mert hát kit tudna ilyen frappánsan fogalmazni, figyeljék csak: „Ebben eléggé hasonlított a legtöbb férfira, olykor egyszerűen muszáj volt elmerengenie általános érvényű problémákon, bár tudta, hogy egyet sem tud közülük megoldani” – túl igyekszem megvizsgálni egyéb szempontokból is a könyveket. 

A Megsemmisülni szomorú történet egy szomorú életű, magas rangú kormányhivatalnokról, akinek édesapja súlyos, magatehetetlenséget magával hozó agyvérzést szenved el, és ezért hosszabb időt tölt el nála, a testvéreivel együtt, akiknek szintén megismerjük az életét; ebben a családban senki nem boldog, legkevésbé talán hősünk, aki egy tönkrement házasság bús düledékein áll merengve, és veszi szinte egykedvűen tudomásul, amint a hivatali életében igencsak kemény dolgok történnek (kikerül egy videó, amin a főnökét – trükkfelvételek segítségével – lefejezik, és mivel az ország választásra készül, ennek nagy súlya van, lesz), nem beszélve a családról. 

Kép forrása

Szokatlan, sőt furcsa könyv

A Michel Houellebecq-féle egyik szövegszervezési elv, azaz a fölötte sűrű szexleírások sora meglepően kevésszer fordul elő az első párszáz oldalon – ellenben betekintést nyerünk a nagypolitikába, Franciaország bajaiba és erényeibe, a férfilélek bugyraiba, szóval igen sok mindenre, és közben szól az az okos, gunyoros, érzelmes, cinikus hangja, amit annyira lehet szeretni az élő francia klasszikusnál (bár meg kell mondanom, hogy az az idilli és idealisztikus kép, amit a szerző például a családi idősgondozás témakörében felfest, felveti annak gyanúját, hogy testközelből nem találkozott ezzel az „élménnyel”). 

Aztán a könyv vége felé, amikor a főhős maga is megbetegszik, ráadásul egy elég ronda betegségben, hirtelen átcsoportosul az egész könyv, áthelyeződnek a fókuszok, előkerül, és az utolsó lapokig tobzódva dübörög (oké, csak lájtosan, de azért elzakatol) a szex, és egészen felemelő történet kerekedik az egészből – a végére. És még a főhős házassága is rendbejön, ami kifejezetten új elem Michel Houellebecq művészetében. (Kár, hogy későn.)

Ugyanakkor elvarratlan marad a könyv első részét domináló terrorista szál megoldása, és válaszok helyett inkább kérdések maradnak az olvasóban (miért, mivégre volt szükség a beteg apa figurájára, akinek a története szintén nem kerül elvarrásra), ami persze a nagy irodalmi művek sajátja. Mindenesetre nekem, legalábbis első olvasás után úgy tűnik, hogy történetmesélés, a történetmesélés arányainak szempontjából ez a könyv – a korábbiakhoz képest – meglehetősen különleges, hogy ne mondjam: furcsa. 

Kép forrása

Aforizmaszámba menő megfogalmazások

De a mester könyvei koherens történet nélkül is minden mondatukkal és sorukkal ütnek – nincs ez másként most sem, tényleg kevés az olyan könyv, amelyben szinte oldalanként találni már-már aforizmaszámba menő megfogalmazásokat, olyanokat, amilyenekről az ember azt érzi: ezt bizony már a piramisok korában is csak így lehetett látni és elmondani. Mindenesetre kihegyezett ceruzával érdemes olvasni a sok aláhúzandó mondat miatt – illetve nem is, nem érdemes és nem is kell aláhúzni semmit, mert minden majdnem egyforma súllyal esik latba: inkább újra kell olvasni megint. És akkor biztosan kerülnek válaszok a kérdésekre – az egészség, halál, elmúlás és rémisztő kezelések vonatkozásában mindenképpen. Aforizma? Bon mot? Hatásos idézet? Mindegyik. Ilyenek: „Főleg azért hívta fel, mert azt remélte, a nők hagyományos szerepéhez hozzátartozik, hogy arra biztassák a férfiakat, törődjenek jobban magukkal, leginkább az egészségükkel, és általánosabban véve, hogy az élethez láncolják őket, a férfiaknak az élethez való vonzódása a legjobb esetben is elég kétséges.” „Igazából már hónapok óta – de lehet, hogy van annak egy éve is, ébredt rá elborzadva – nem futott össze a feleségével (a lakásban! NKZs), de évekkel ezelőtt, amikor még összefutottak, akkor sem töltöttek túl gyakran és túl sok időt egymás társaságában. Magasan képzett közszolgaként nem akartak méltatlanul viselkedni, és nagyon fontosnak tartották, hogy a lehető legcivilizáltabb keretek között teljesedjék be a házasságuk katasztrófája.” Nagy mű, érdemes a többivel együtt időről időre újraolvasni. 

Michel Houellebecq: Megsemmisülni. Fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, Budapest, 2023.