Ez már a második Magnólia Kiadó jóvoltából megjelenő könyv, amelyről lelkendezni fogok (az első Irene Vallejo csodálatos Papirusz című kötete volt), ami azt jelenti, valamit nagyon jól csinálnak a kiadóban. R. F. Kuang könyve olyan sűrű és olyan tömény – illetve olyan mennyiségben tartalmaz és fogalmaz meg szinte sokkolóan szellemesen ezerféle dolgot az írásról, alkotásról, eredetiségről, irodalmi plágiumról, írásblokkról és persze a rettenetes, kegyetlen, de valahol kiszámítható módon működő szakmáról és a Twitter-gyalázkodások boldog dagonyájában élő olvasókról és olvasó szokásokról –, hogy így, ahogy van tanítani lehetne és tanítani kellene minden kreatívírás-kurzuson, illetve mindenkinek, aki írással foglalkozik, foglalkozott vagy tervez foglalkozni olvasnia, tanulmányoznia, helyenként pedig egyenesen megtanulnia kellene.

Kép forrása

Plágiumkrimi

Már az alaptörténet sem egyszerű (és ez a rétegződő metajátékoknak csak az első szintje!): „Két írőnő, June Hayward és Athena Liu sorsa két sikertörténet lehetett volna: ugyanakkor jártak a Yale-re, és ugyanabban az évben jelent meg mindkettejük első könyve. De míg Athena sikere műfajokon át ívelt, addig June műve az utánnyomásig sem jutott el. June utólag úgy véli, hogy manapság senkit nem érdekelnek a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek. Amikor June szemtanúja lesz Athena furcsa balesetben bekövetkezett halálának, ösztönösen cselekszik: ellopja barátnője frissen befejezett és nagy titokban tartott kéziratát, egy merész, kísérlezető stílusban megírt regényt kínai munkások elfeledett történeteiről, akik az első világháborúban a britek és franciák oldalán szolgáltak. Mert hát mi rossz történhet, ha June átszerkeszti Athena regényét, és saját alkotásaként küldi el az ügynökének? Mi rossz történhet, ha hagyja, hogy kiadója újrapozicinoálja írói pályáját a Juniper Song álnévvel és olyan szerzői fotókkal, amelyekbe akár még bele is láthatóak nem létező ázsiai gyökerei? Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy elmeséljék, bárki legyen is a mesélője?” Csakhogy elég hamar rosszra fordul minden – de innen már spoilerezés volna többet mondani.

A szerzőség kérdése, az irodalomtörténetben gyakori problémaként felmerülő plágiumbotrányok egyidősek magával az irodalommal. (Gondoljunk csak… Homéroszra. „Homéroszra.”) Azt hinné az ember, erről újat mondani nem lehet: pedig lehet. Úgyhogy az első és legnagyobb dicséret ezért illeti a szerzőt: olyan krimit, helyenként horrorba hajló sztorit rittyent a mindannyiunk által ismert jelenség alá, elé és köré, hogy leesik az állunk: a szó szoros értelmében kiszámíthatatlan és letehetetlen fordulatokban bővelkedő könyv valóságos olvasási orgia, egy csoda.

Kép forrása

A píszí-forradalom is felfalja gyermekeit

Mindeközben pedig igen expresszív nyelven és stílusban, a személyesség (és a személyes érintettség) nyelvén és a személyiség jegyeit magán viselő módon, ugyanakkor elegánsan felskicceli korunk Amerikája (de tulajdonképpen bármelyik országa) íróinak pályáját: a felfedeztetés rettegéssel átitatott csodáját, az első próbálkozásokat, az ügynökök és kiadók viszolyogtató, mégis nélkülözhetetlen világát, a könyvmegjelenés extázisát, a hamar (mindig túl hamar) bekövetkező csalódást és írói válságot, az újrakezdés, az írásra való képtelenség rémségét, az olvasók (és az internet jóságos homályában és névtelenségében bujkáló rosszindulatú „kritikusok”) sokkoló véleményeit, kivégzéseit, piszkálódásait. De leginkább azt a buta politikai korrektséget, amelybe belecsúszott a teljes nyugati társadalom és főleg kifinomult kulturális elit, és amelyik most úgy köti gúzsba őt magát, hogy moccanni sem tud – jó példa erre a könyv plagizáló főhőse és narrátora, aki bár tisztában van, sőt maga is lelkesen gyakorolja a nagy píszít, a saját bőrén kell megtanulnia, hogy bizony ez a forradalom is felfalta gyermekeit, és innen nincs kiút, legalábbis alkotói kiút semmiképpen nincs. Helyenként egyenesen szürreális és ijesztő, ahogy a kiadói döntnökök patikamérlegen mérik ki a különböző szexuális vagy társadalmi kisebbséghez tartozó szerzők arányát a portfoliójukban, anélkül, hogy irodalmi érdemekről egyáltalán szó esne: csak a színtiszta píszí létezik, és immár annyira túlnőtt saját kiötlőin is, hogy egyszerűen senki nem tud megfelelni az iszonyúan magasra tett elvárásoknak, és még a „legkorrektebb” szerzők is előbb-utóbb végzetes – és az írói karrierjük végét jelentő – hibát ejtenek, ahonnan már csak a nihilbe van (vissza)út, a teljes pályaelhagyás képében.

Kép forrása

Tankönyvként kellene használni

Mindenesetre ahogy a könyv főhőse fogalmaz, a „fordított rasszizmus” is zsákutcának bizonyul: „Az utolsó front megjelenése óta az olyan emberek áldozata vagyok, mint Candice, Diana és Adele: akik úgy gondolják, hogy csak azért, mert »elnyomottak« és »marginalizáltak«, azt mondanak és tehetnek, amit csak akarnak. Hogy a világ majd piedesztálra emeli és lehetőségekkel árasztja el őket. Hogy a fordított rasszizmus tök oké. Hogy bántalmazhatnak, zaklathatnak és megalázhatnak olyan embereket, mint én, mindössze amiatt, mert fehérek vagyunk, mert így olyan, mintha nem a gyengébbet bántanák, hiszen ebben a korszakban a hozzám hasonló nők a legújabb elfogadható célpontok. A rasszizmus rossz, de attól még bombázhatod halálos fenyegetésekkel bármelyik Karent.” (Különösen érdekes úgy olvasni ezeket a részeket – melyek egyébként csak… színesítik a könyvet, semmiképp nem ez adja az alaphangot, tehát nem valami píszíellenes kirohanás: csupán felrajzolja, mi most a helyzet –, hogy egy Kínában 1996-ban született, majd szüleivel 2000-ben az Egyesült Államokban letelepedő nő írja.)

De mint mondtam, ez nem holmi kiáltvány vagy propagandamű, hanem egy ízig-vérig mesteri irodalmi krimi, amely letehetetlenül izgalmas és amelyik könnyedén mutatja be – egyebek mellett – a píszí fogságában sínylődő kulturális élet anomáliai mellett a legnagyobb, legősibb irodalmi (és ennek életbeli megfelelőjének) témáját: ki írta az adott művet, saját kútfőből merített-e, vagy csak odakerült a neve, lopott-e x y-től, és egyáltalán, honnan lopás az átdolgozás, meg ezer legalább ennyire izgalmas kérdést. Tényleg tankönyvként kellene használnia mindenkinek, aki erre a nehéz és egyre vékonyabb jegű pályára merészkedik mostanában.

R. F. Kuang: Sárga. Fordította: Tót Barbara. Magnólia Könyvkiadó, Budapest, 2023.