Jelentős regény született Kovács Krisztián tollából: A Minden csendes és nyugtalan című kötet a maga ráérősen felépített, csavaros és egymásba fonódó történetszálakból álló sztorijával, az elmúlt évtizedekben szabadon cikázó történetvezetésével, helyenként egzotikus, helyenként nyomorúságos (de sosem az utóbbi időben igencsak közkedvelt nyomorpornóra kifuttatott) helyszíneivel és jeleneteivel, ízig-vérig a miénknek érezhető fordulataival, közös tudatalattink tartalmának felszínre és napvilágra hozott és megmutatott, szinte bensőségesnek érzékelt szcénáival mind-mind ebbe az irányba mutatnak.

Kép forrása

Két párhuzamos történet

A történet elmesélve és kivonatolva talán nem mutatja meg mindazt a szépírói érdemet és tudást, amit a könyv és a szerző magáénak tudhat, de lássuk mégis, miről van szó: „1993-ban a budapesti állatkert agg hím tigrise egy éjszakai etetés alkalmával megöli a személyzeti igazgatót. Kende Zalán az éj leple alatt elbujdosik a helyszínről, mert szentül hiszi, hogy ő tehet a tragédiáról. 2017-ben a Boráros téren leég egy könyvesbolt, az elszenesedett romok közt egy holttest fekszik. Novák Hunor épp csak megmenekül a lángok elől, meggyőződése, hogy miatta lobbant fel a tűz. Két, egymástól térben és időben is látszólag független esemény, melyek mégis kapcsolatban állnak egymással. A tragédiák valójában nem ott és akkor vették kezdetüket, okaik évtizedekre nyúlnak vissza a két fiatalember múltjába: testszagú kollégiumi szobák, koszos pesterzsébeti műhelyek, dzsungel közepén álló kalyibák, eldugott, dohos antikváriumok színtereire, kusza és olykor kibogozhatatlan családi kapcsolatok mélyére. Zalán és Hunor soha nem találkoztak, mégis hatással Vannak a másik életére.”

Amikor a fülszöveget elolvastam, csakúgy, mint feltételezem, mindenki másnak, számomra is megképződött egy lehetséges szüzsé, vázlatos elképzelésem alakult ki a szereplőkről, már ahogy lenni szokott, de ezeket a képeket és elképzeléseket rögtön az első oldalak eloszlatták: Kovács Krisztián olyan elementáris erővel bíró atmoszférát teremt, amelyik azonnal beszippantja az olvasót, és nem engedi szabadon a könyv végéig. Igen nehéz rájönni, hogy csinálja, valószínűleg csak találgatni lehet, ilyesmiket: a fejezetek mindig úgy érnek véget, hogy az olvasó ne tehesse le a könyvet, hanem akarja megtudni, mi történik a folytatásban (ehhez a feszültséget és az információt kell adagolni mesterien – mint ahogy ez meg is történik, akárcsak egy krimiben, ahol a nyomozás fordulatai viszik előre a történetet és tartják fenn az olvasói érdeklődést), néha fejezeteken, sőt akár oldalakon belül változik a nézőpont, az idő, a helyszín, és ez arra készteti az olvasót, hogy a figyelmét nagyon erősen a könyvre fókuszálja, amit a történet meg is hálál, ugyanis annyira pontos, részletekbe menő és teljesnek ható világokat rajzol meg a szerző, hogy az olvasó egyik ámulatból a másikba esik, és úgy tűnik, Kovács Krisztián mindent tud azokról a dolgokról, amelyeket a regényébe beleír (ez egyébként igen dicséretes, a szerzők többnyire néhány Wikipedia-szócikk tanulmányozását elegendőnek érzik a teremtett világuk feltérképezéséhez, így aztán vicces dolgok születnek olykor); és mivel ezek a bizonyos részleteket adó és színező dolgok mindannyiunk közös tapasztalata az elmúlt évtizedekből, különleges és bizsergető érzés olvasni, hogy valaki milyen módon látja (és a szereplőivel láttatja) őket. A Galaktika magazin, az Állatkert, a jólismert helyszínek, utcák, kocsmák, esetenként szimbólumértékű műhelyek, rendőrség, agglegényszobák, könyvesboltok, munkahelyek, panellakások mind a kortárs és közelmúlti magyar világnak a szemünk előtt kisarjadt és élő valóságai, amelyek erőteljesen és… nincs erre jobb szó: szépen kontextusba helyezik az egyébként helyenként egyenesen borzalmas eseményeket, amelyek hol katalizátorként, hogy pedig a katarzis eszközeként funkcionálnak.

Kép forrása

Izgalmas és fordulatos

Ez a Kádárkocka-keménységű szerkezet aztán lehetővé teszi a szerző számára, hogy a saját szenvedélyeit is elhelyezze a történetben: antikváriumban vásárolt drága könyvekről, a könyvben is szereplő kortárs szerzőkről, szexualitásról talán az átlagnál is több szó esik (persze az átlagot mindhárom témakörben más és más könyvek képviselik), de érdekes módon ez csak még tovább mélyíti és hitelesíti az alaptörténetet, annak szinte szagolható, tapintható, hallható világát. Minden érzékre ható történet a Minden csendes és nyugtalan.

Éppen ez a robusztus megteremtettség, a teljességre törekvő (és azt fényesen megvalósító) szerzői attitűd, a liánként fonódó és egymásba érő, sőt növekvő, látszólagos nyugalmuk (oké, csendjük és nyugtalanságuk, továbbá logikusságuk és szükségszerű következésük) ellenére is őrülten izgalmas és letehetetlen történetfordulatok teszik szinte lehetetlenné, hogy egy-két jellemző idézettel az egész könyvre vonatkozó ízelítőt adhassunk; nem beszélve arról, hogy milyen elegánsan keverednek a bölcselkedő, leíró és akciódús jelenetek (a tigris végzetes támadásának másfél oldalas leírása például világirodalmi színvonalú, egyszerűen tökéletes, de számtalan szöveghelyen megállhatunk még csodálkozni), így egyikből sem etikus idézni a többiek kárára, mégis, tegyünk egy-két eleve kudarcra ítélt kísérletet, hogy mutassunk valamit a regény lényegéből:

Kép forrása

Otthonosan a saját világban

„…ez a történet alapvetően két fiatalemberről szól, és bár életük különös összefonódásának véleményem szerint semmiféle természetfeletti vetülete sincs, a véletlenek és a rossz döntések különösen kegyetlen spirálba sodorták őket; a véletlen játékán túl már minden rajtuk múlt: azon, amit megtettek, és azon, amit nem, azon, amit kimondtak, és azon, amit elhallgattak. Persze, miért is lenne az ő kisiklott életük különleges? A mindennapok rossz döntésekkel vannak tele: az utcán állnak a balkonokról lógnak, a busz ablakából néznek ránk, ott ülnek a jegyellenőr, az újságárus, a banki dolgozó meg a sarki pékség eladójának szemében. A lemondás, az elszalasztott lehetőség rideg pillantásai, az a bizonyos »lehetett volna másképp is«-nézés; sorjáznak, mint mozi előterében a filmplakátok: hirdetik azt, ami sosem következett be. Tulajdonosuk gyávaságának emlékművei, ám e történet szereplői nem gyávák”, áll például a fülszövegnek is felfogható metagesztus a kötet elején, mintegy értelmezve az egész történetet és körülötte a keretet (meg a metakeretet!); illetve: „Szerette volna kivenni a részét a kultúra ráncainak kisimításáért vívott harcból, de úgy sejtette, a gyerekvállalás a legtöbb személyes ideológián alapuló küzdelmet csírájában öli meg, mert lehetsz te bármekkora harcos, ha a gyerek megkérdezi a reggelinél, miért nincs zsemle az asztalon, a kultúrharcoddal nagyon nehéz lesz jóllakatnod.” És még kedves és finom humor is van benne, íme: „Margit mama szerint nincs értelme olyasmit tartani az életünkben, amit ne osztanánk meg mással, épp úgy, ahogy Jézus Krisztus is tette, és Zalán puszta szeretetből nem hozta szóba az intelmet, amikor nagyanyja eldugta a diópálinkát a bridzsbarátnői elől.”

Ritkán tapasztalhatjuk meg, hogy egy szerző ennyire komfortosan elhelyezkedjék az általa teremtett világban, ennyire otthon érezze magát és ennyire magabiztosan tartsa kézben a szálakat; Kovács Krisztián minden (irodalmi, recepciót illető) jel szerint teljes mértékben belakta ezt a történetet, ezt a könyvet, és azt hiszem, ez a legfontosabb összetevő ahhoz, hogy egy minden ízében hiteles, remek kortárs regény megszülethessen.

Kovács Krisztián: Minden csendes és nyugtalan. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2023.