Kevés nagyobb rajongója van nálam Efrajim Kishonnak, illetve eredeti, még alijázás előtti nevén Hoffmann/Kishont Ferencnek. Szinte minden könyvét olvastam, a Veszett ernyő nyele, A zanyja Krausz és Az eszed tokja! címűeket nemcsak többször, hanem van szöveg, amit szinte kívülről tudok belőlük. Meggyőződésem, hogy az egyik legeredetibb humorú íróval van dolgunk, aki csak élt és alkotott, könyvei ennek ellenére, ezzel együtt, mégis, ugyanakkor rendre a „Vidám könyvek”-polcokon szerepelnek az antikváriumokban – de erről írtam máshol bővebben.

Érthető tehát, milyen örömmel vettem kézbe a különleges című Ige-mige kötetet – nem is gondoltam, hogy van még könyv, amelyet nem ismerek tőle. Ige-migének a magyarokat nevezik Izraelben: Efrajim Kishon 1949-ben távozott Magyarországról új hazájába, jelen könyve pedig 1951-ben jelent meg először – nyilvánvaló tehát, hogy az áttelepülésről és az első időszak megpróbáltatásairól fog szólni a szöveg, hadrendbe állítva természetesen pompás humorának minden kellékét.

És valóban: nem lehet benne csalódni.

Kép forrása

A menekülttáborba, majd tovább

Mielőtt továbbmennénk, engedjenek meg némi kis ízelítőt: (a lakásválság kapcsán) „Körülbelül két hónappal ezelőtt költöztünk be pár hétre unokatestvéremhez, az igazán aranyos Elekhez, de néha az az érzésem, mintha már nem is örülne nekünk annyira. Tegnap is tett beszélgetés közben egy óvatosan elhelyezett célzást: »Nagyon tévedtek – mondotta –, ha azt hiszitek, hogy nem lesz szívem a közeljövőben kirúgni benneteket.« Elértettem a dolgot, de túltettem magamat rajta. Holnap veszek egy sikunt, és két hónapon belül itthagyjuk ezt a ronda Eleket”; (a munkakeresés közepette) „Sosem felejtsük el azt sem, hogy mi entellektuális beállítottságúak vagyunk. Ilyennek születtünk, ezen nem lehet segíteni, s különös tragédiánk, hogy Erecben főleg a fizikai munkásokat keresik. No, ne értsük félre! Mi szívesen vállaljuk az elképzelhető legnehezebb fizikai munkát is, csak ne legyen nagyon nehéz, mert azt nem vállaljuk. (…) Szóval igazán nem azért, de nekünk végső fokon mégiscsak a szellemi munkakör felelne meg, és az Ország elsődleges érdeke is az, hogy mi, akik gyermekkorunktól kezdve ülőfoglalkozáshoz edződtünk, egy szerény gazozárusítási engedély útján az egyik forgalmas útvonalon nyerjük el új helyünket a társadalomban. De azt hiszik, hogy törődnek ezzel? Egy fenét! Minden lusta alak, aki nem akar dolgozni, kap gazozengedélyt, csak mi nem…!”; (a péksütemény-árusról) „»Bejgele frisches, bejgele heisses – ismétli látástól vakulásig és hallástól-süketedésig –, ejgele-bejgele, frisches bejgele, heisses bejgele, ejgele-bejgele, bejgele frisches« Mindezt éneklő hangsúllyal és sok átéléssel adja elő, úgyhogy az ember legszívesebben órákig elhallgatná, de sajnos néha tovább kell hallgatnia.”

A könyv végigköveti az egyszeri alijázó útját először a menekülttáborba, majd tovább Izraelbe, hogy ott a valósággal találkozva kibonthassa humorpetárdáit; de addig sem unatkozunk, ugyanis minden leírt mozzanat egy-egy kis gyöngyszem: az egymásra licitáló, nincstelen, de büszke menekültek beszélgetése, az egymásnak adott tanácsok, a megérkezés, és persze a dolgos tel-avivi hétköznapok.

Kép forrása

Csalafinta palacsinta

Iróniája és öniróniája gyilkos és metsző, néha valósággal beleszédül az ember, hogy is merte ilyen tintákba mártani a szerző a tollát – az első főleg a hivatalok működésére és a politikai élet mára már meghaladott, csak részletes lábjegyzetekkel érthető, mégis frissen szisszenő, kegyetlen nyílvesszőkkel illetett eseményeire vonatkozik számtalan helyen (nézzék csak meg ezt a pár sort a Magyarországról küldött és a minisztérium  által elkobozott élelemiszercsomagok kapcsán: „Mert az ma már kétségtelen tény, hogy a magyar ajkú csomagok elkobzását elrendelő cénabiztonsági intézkedéseket a közönség szégyenteljes fegyelmezetlenséggel vette tudomásul. Az érintettek levelek százaival árasztják el az összes illetéktelen hivatalokat, sokan őrjöngenek, tajtékzanak, sőt már heveny epeömlésekről is hallottunk. Az országot pedig százszámra járják a csomagjaik sorsa miatt kesergő vándorénekesek, akiket a magyar nyelv »kobzosoknak« nevez, nyilván az elkobzásokra való tekintettel”), illetve a másodikra íme két példa: „Nem élünk kibucban, de tudjuk kötelességünket. Igen nagyra becsüljük azokat, akik önként vállalták ezt a kollektív dolgot, és a magunk részéről mi is mindig készen állunk arra, hogy a legnagyobb elismerés hangján szóljunk róluk. És ha úgy kívánja a sors, zokszó nélkül fogjuk elhagyni fényes tel-avivi albérleti lakásunkat, hogy a legistenhátamögöttibb negevi kibucba menjünk el, mint egyszerű, névtelen látogatók, pár napra, ha jó a közlekedés, és van értelme az egésznek…”, valamint: „Én nős vagyok. Tudom, hogy ezzel csalódást okozok az olvasónak, mert hiszen képzeletében bizonyára úgy él a humorista, mint egy trillázó vándorszöcske vagy csalafinta palacsinta, aki a nap folyamán végigvicceli a várost, majd ha eljön az este, akkor fejest ugrik egy utcai levélszekrénybe, magára húz egy jó meleg borítékot, és addig mesél önmagának vicceket, amíg el nem alszik. (…) A humorista felesége, a humoristáné pedig lehet egy fekete szemüvegkerettel rendelkező szikárabb, idős hölgy is, aki néha mondjuk odaszól a férjének, hogy: »Artúr, kérem, írja meg a humoreszkjét, addig én átfutom a lapokat, azután szeretném, ha néhány anyagi természetű kérdésben kikérné a tanácsomat«. Az én feleségem ugyan kicsi, és tegez engem, meg mindig vihog, de mondom, lehetne ilyen szikárabb nő, meg öregebb is, legfeljebb akkor nem vettem volna feleségül.” De – ugyancsak az elkobzások kapcsán – még az antiszemitizmusról is ilyen könnyed gunyorral tud beszélni: „Bárhol a művelt külföldön hasonló esetben megoldhatnánk a kérdést azzal, hogy a csomagok eltűnéséért a zsidók felelősek, de hazánkban a speciális adottságoknál fogva erre nincs mód…”

Kép forrása

Otthon újságpapírból

A kötet második fele érezhetően erőteljesebben támaszkodik konkrét, elsősorban politikai és kormányzási eseményekre, amelyek a helyzetet nem ismerő olvasók számára nem feltétlenül érthetőek és követhetőek, de egyfelől Schmal Alexandra jegyzetei nagyban megkönnyítik a tájékozódást, másfelől Efrajim Kishon humora ezeken a passzusokon is át- meg átsüt.

Játék a hagyománnyal (buszra várakozva állnak sorba: „A nap ugyan pontosan a fejem tetejére sütött, de nem mertem elmozdulni előnyös pozíciómból, mert féltem, hogy ez elsőbbségi jogom feladását jelentené, és inkább a fejemre terített, félszáraz zsebkendővel védekeztem a hőguta ellen, semmint hogy jogaimat egy tál árnyékért eladtam volna”), duplapoénok serege („Azonnal hozzáláttam az ivrittanuláshoz, és másnap reggelre már fújtam azt a szót, hogy »toda«, csak gyakran kiment a fejemből”) és minőségi szójátékok („Jakab bácsi hangja megcsuklott. – Mindent elértem eddig életemben, csak a villanykörtét soha…”) és a korábban olvasott humoreszkekből jólismert, a groteszkig, abszurdig menő, részletes leírások (például amikor végül újságpapírból épít házat a szerző: „Kiszámítottuk gyorsan, hogy egyszobányi Davar ára 16 piaszter körül mozog, és akkor még megmarad a sakkrovat az erkély részére. Láttuk, hogy az újságpapír házhoz elég tőkeerős vagyok, és ezért Jakab bácsi azt tanácsolta, hogy belül ne Al Hamismart használjunk, mert az hamar sárgul, hanem vegyünk inkább erősebb hetilapokat, ilyenkor nem szabad spórolni, ha már egyszer házat épít az ember, akkor az legyen ház!”).  

Olvassák – és olvassák újra – Efrajim Kishon műveit: gyöngyöző kacagásokban lesz részük minden alkalommal!

Efajim Kishon: Ige-mige. A szerző rajzaival. A jegyzeteket és a szövegmagyarázatokat írta: Schmal Alexandra. Magvető Kiadó, Budapest, 2023.