Általában ódzkodva közelítem meg az olyan könyveket, amelyeknek címében szójáték szerepel, mert bár egy időben magam is nagyon hittem az ilyesmiben, és a magyar nyelv mindenhatóságának és csodálatos rugalmasságának a bizonyítékát láttam benne, egyszer csak ez a lelkesedés megkopott, és egy ideje inkább már idegesít minden, ami szózsonglőrködés.

De – kissé más perspektívából nézve – mi más volna a költészet, mint szózsonglőrködés?! Így végül mégis lelkesen láttam neki Lázár Balázs könyve olvasásának, különösen mert már korábbi munkásságát is ismertem, követtem és nagyra becsültem.

És nem kellett csalódnom – sőt.

Kép forrása

A kötet két cím nélküli ciklusba rendezett verseket tartalmaz: az első ciklus versei a covid-járványról szólnak, és vélhetőleg egy részük akkor is született, a második pedig a trianoni békediktátum századik évfordulója kapcsán született megrázó szövegeket tartalmaz.

Elsőre bátor párosításnak tűnik a két téma, ráadásul ciklusnyi terjedelemben, de Lázár Balázs könnyedén megfelel a maga támasztotta követelményeknek és színvonalnak: ez már abból is látszik, hogy bátran és magabiztosan használja az eklogát, mint költészeti kifejezési formát, amit pedig Radnóti Miklós után kevesen műveltek, napjainkban is – tudomásom szerint – csupán Lövétei Lázár László dolgozik vele, igencsak színvonalasan és sikeresen, teszem hozzá, új magaslatokra juttatva a formát – is.

Kép forrása

Az eklogaforma és a második ciklus témája emelkedetté és ünnepélyesen komorrá teszi a versbeszédet, ami – a kötet felől nézve mindenképpen – az egyetlen lehetséges hanggá válik a témák tekintetében. És így marad ez még akkor is, amikor a komor költőt helyenként felváltja a játékos, akár szóviccelő költő. A kifejezésmód pontos és árnyalt, íme például, hogy beszél a covid miatti megszorításokkal küszködő pilóta a Második ekloga című versben: „Fentről nagy falunak tűnt egykor alattam a földrész, / szálltam a kékben, most meg a boltba lemenni a lépték.” Vagy lássuk a második ciklus Trianon-ekloga című versének részletét, a Költő szavait: „Hallgass! Hisz beleőrül az elme, oly hihetetlen, / hogy soha már nem, nem lehet újra egésszé, / mit széttört a kegyetlen idő: Magyarország. (…) Nem bánt így el mással az álszent, vén Európa. / Ördögi terv volt, népfelség-blablává finomítva.”

A költőségről, a költő tudatáról és létéről, hivatásáról, lehetőségeiről és nehézségeiről egyébként is számos vers szól, olykor mellékesen, éppen csak említve, olykor pedig magát ezt a problémakört tematizálva. Érdekes, hogy bár ez régóta foglalkoztatja a versírókat, Lázár Balázsnak mégis sikerül újat és újszerűen mondania: „S hogy megy az írás? Elhallgattak a vészben a múzsák?”, kérdezi a Pásztor a Költőtől a covid kapcsán, mire az így felel: „Vírus a vers is, s változik egyre, betűi fehérjék. / Élősködnek a nyelvben, elszaporodnak agyunkban, / s végül kristályos rendben várnak tudatunkban, / hogyha leírjuk, jól fertőzzenek, alkalomadtán.”

Kép forrása

A kötet – számomra legalábbis – egyik legnagyobb verse a Trianonról szóló ciklus Gondolatok a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyén című alkotása, melyet a szerző Illyés Gyula emlékének ajánl, és amely az emlékhely bejárásának konkrétumaival kezdődik, ahhoz, hogy eljusson végül a nagy kérdések megfogalmazásáig: „S mit kezdjünk ma már igazunkkal, ha / rajtunk kívül ez nem érdekel senkit, / két karantén között, mikor a beteg / bolygó nyomja vissza mérgeinket ránk, / s meglehet, újabb száz év múlva, talán / az emberi létezés alkonyán, / győztesre, vesztesre is ugyanaz vár? / Hát mért fáj még mindig az átrajzolt határ?”, illetve a legérdekesebb, leginvenciózusabb verse az Utószó című alkotás, amely Vörösmarty Mihály Elősző című versét idézi meg, így: „Midőn ezt írtam, nyitva volt a lét, / Tört-fájl nem virult a hon lapjain. / Maszk nélkül élt az ember, ment a hajsza, / Pörgött a pénz, a rendszer működött (…) Fogyasztott és költekezett a nép, / megvenni vágyván bicajt, csolnakot, / Mely által a Balatont már egy új, egy / Trendibb tárgyon tekerje, ringja körbe. (…) Majd eljön a tartós gyász s a panasz: Hiába, hogy vakcinákat veszen, / Míg homloka hidegen gyöngyözik, / A tajgán a permafroszt fölengedend, / S metánrobbanás a táj hamvain / Új vírusokkal nyit halálkaput. / Kérdjük, bár hangunk a semmibe ér: / Hová tevénk beoltatlan fiaink?”

Lázár Balázs: Karantén(y)ek. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2023.