A 21. Század Kiadó két olyan könyvvel tette remekké a nyaralásomat, amelyik megérdemli a szót: a Halálos játszmákról már írtam, ezúttal a rendőrségi munkába bevont mesterséges intelligencia kapcsán született, körömlerágóan izgalmas krimi és nyomozás kerül terítékre.

Kép forrása

A gép és az asszony

Kat Frank főfelügyelő (akinek férje nemrég halt meg rákban) elvállalja, hogy a belügyminiszter javaslatára egy mesterséges intelligenciát kutató cég termékét – az ODA-t, azaz az Okos Detektív Asszisztens, emberi(bb) nevén Lockot – elfogadja partnerének néhány eltűnt személyekkel foglalkozó döglött akta újranyitása ügyében vitt nyomozása során. Kat Frank régimódi rendőrnek számít, ezért eleve idegenkedik a több formában is megtestesülni képes, okos, érzelemmentes, végtelenül racionális és végtelenül gyors meg hatékony Locktól, mégis kénytelen együtt dolgozni vele, különösen miután főszereplőnk személyesen is érintetté válik az ügyben.

A helyzet és kettejük kapcsolata nagyon nehezen javul (kivált mikor megtudjuk a gépet létrehozó mérnök eredeti tervét: „Egyébként pedig nem azért alkottam meg Lockot, hogy a rendőrséget és a kultúráját »jobbá« tegyem. (…) A célom az, hogy elpusztítsam”. Kat folyton megpróbálja úgy alakítani az eseményeket, hogy kiderüljön, Lock csupán egy gép, amelyik nem képes árnyalt gondolkodásra, következtetések megforgalmazására, és legkiváltképpen a nyomozói munka egyik alapvető fontosságú tulajdonságának, a megérzésnek a produkálására (és így abban is reménykedik, hogy a pilot-projekt következtetéseit levonó Belügyminisztérium nem váltja ki valós emberek munkáját a gépekével, teljesen átalakítva így a rendőrséget), de rendre csodálkozva kell rádöbbennie, hogy Lock analizáló képessége egyedülálló, és amit az adatfeldolgozás terén – másodpercek alatt! – nyújtani képes, az többtucatnyi rendőr többheti munkájával sem érhető el, ráadásul Lock az adathalmazok mögött megbúvó mintázatokat is képes megtalálni, ami a nyomozás előrehaladása szempontjából létfontosságú.

Kép forrása

Realitás és fikció

Eleve a bűntény, a nyomozás és az egész rendőrségi meg bűnözői világ is rendkívül izgalmas, a sztori pompásan megírt szöveg (a kötelező futamokat a rendőrségi rasszizmusról és szexizmusról egyfelől az általam mélységeiben nem ismert angol igazságügyi rendszer anomáliai, másfelől az obligát kortárs történetképző toposzok számlájára írom), de gyakran egészen komoly jövőfilozófiai kérdésfelvetésekre is sor kerül benne, hiszen ez az egész mesterségesintelligencia-dolog (amelyik rendkívüli haszna mellett alapjaiban rengeti meg a világot és az emberek munkáját is sok esetben veszélybe sodorja) itt van a nyakunkon. Ahogy a szerző fogalmaz az utószónak is beilló Köszönetnyilvánítás-részben: „Habár a könyv fikció, fontosnak tartottam, hogy a regényben ábrázolt tudomány és technológia legalábbis elképzelhető legyen a közeljövőben, ha nem is valószínű. Lock valós idejű beszélgetési képességeit leszámítva az MI könyvben leírt tulajdonságai ma is léteznek már, vagy nagyon közel állunk hozzá. Csak az idő mondhatja meg, eltaláltam-e az egyensúlyt…”

Kép forrása

Humor és nyelv

A könyv stílusa gördülékeny, jól olvasható, egyenesen ragyogó; az egyedülálló (pontosabban egyedül maradó) anya – akinek a fia is veszélybe kerül – szenvedéseinek leírása és dramaturgiája hibátlan, a feszültség végig tökéletesen fenntartott, az információ kibontása és a rejtély feloldása finom és ihletett/hozzáértő kezű munka, a Casablanca vagy a Hamlet erőteljes megjelenése a könyvben komoly kulturális mélységet ad a szövegnek, igen fontos észrevételek szerepelnek benne (például a csoportok működéséről: „Kat gyorsan újabb utasításokat sorolt és feladatokat osztott ki, mielőtt valaki hangot adhatott volna a kétségeinek. Nagyon vékony a határvonal az egészséges, kérdéseket feltevő légkör megteremtése és a csapat vezetőjébe vetett bizalom aláásása között, és ez a határvonal soha nem volt vékonyabb, mint amikor egy nő vezette a férfiakat”), és még humor is van benne (nem ritkán a fordító humora is csillan: a „Levelet kaptál, lájf”-sort csak magyar olvasók érthetik, nagy öröm volt felfedezni), ami morbidsága ellenére is működik – íme a rész, amikor éppen az Avon folyót kutatják át egy holttestért: „Katnak rendőröket kellett kirendelnie a tömeg terelgetésére és az áthaladó forgalom biztosítására. Igyekezett nem ítélkezni a szülők felett, akik a középkori kőhídra emelték apró, fehér kezű gyermekeiket, miközben a nagy, fényes radarberendezéssel felszerelt csónakokban ülő embereket figyelték. De most komolyan azt képzelték, hogy ebből tanulhat valamit a gyerek? Mi lesz, ha kihúznak egy hónapok óta a vízben ázó, felpüffedt hullát, aminek a húsa elrothadt, a szemét pedig megették a halak? (Mit visz a kishajó h-val? Igen kicsim, hullát!) Sosem felejtenék el a látványt.”

A rejtélyt végül az emberi elme oldja meg, de tagadhatatlan, hogy a mesterséges intelligencia nélkül nem juthatott volna arra a pontra, ahol feltárulhat az igazság. A könyv nem ad egyértelmű választ arra, hogy mint fog működni a mesterséges intelligenciával való együttműködés (bár tagadhatatlanul az optimista verziót írja le), viszont felvet olyan kérdéseket a témában, amelyek egyre kevésbé kerülhetők meg. Ezzel (is) messze kimagaslik az átlagos krimik közül, így olvasásra erősen ajánlom – nem csak nyaralás alatt.

Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt. Fordította: Kövesdi Miklós. 21. Század Kiadó, Budapest, 2023.