Mint Kárpát-medencében élő magyar, kissé zavarban van e sorok írója, amikor a világ őslakosainak nemzetközi napja alkalmából állít össze cikket. Történelmünk, történetírásunk ugyanis pontosan ennek a témának kapcsán áll néha viták kereszttüzében szomszédaink egy-két hevesebb vérmérsékletű tagjával, azok aktuálpolitikai hersegésben versengő nem éppen tudósoktól hemzsegő csoportjaival. Mindenesetre ezúttal őslakosokról szóló könyveket ajánlunk olvasóinknak.

Kép forrása

ENSZ-lakos az őslakos

A netlexikon így ír erről a jeles napról: „1993. december 21-én New Yorkban az ENSZ -közgyűlés határozatban hirdette meg a világ őslakos népeinek nemzetközi évtizedét, amely 1994. december 10-én vette kezdetét. A határozat kimondta, hogy az évtized keretében évente megtartják az őslakos, bennszülött népek nemzetközi napját. E nap megünneplését augusztus 9-ére tűzték ki, arra emlékezvén, hogy 1982. augusztus 9-én ült össze először az ENSZ őslakos népekkel foglalkozó munkacsoportja. Az őslakosok világnapját első ízben 1995-ben tartották meg.” A cikkelyből az is kiderül, hogy a világon a becslések szerint 70 országban mintegy 300-350 millió ember él természeti körülmények között, s az őslakos kifejezés itt vált át bennszülöttre. Pont a napokban beszélgettünk egy társaságban az olvasás hanyatlásáról, az új nemzedékek olvasással való kapcsolatáról, képességeiről. Ekkor hangzott el, hogy számunkra, mai 50-esek számára az indiános regények egy-az-egyben átélhetők voltak, ahogy olvasás közben megjelenetek fejünkben a képek, ahogy Winnetou, az apacs törzsfőnök harcba vezeti népét a komancsok (és nem komcsik!) vagy a fehérek ellen. Mert az indiánoknál nagyobb őslakos példát nemigen lehetne mondani, már csak a kiirtott uszkve 120 millió okán sem, de számunkra, közép-kelet európai egykori gyerekek számára sem, akik James Fenimore Cooperen és Karl Mayon (hogy Karl Marx-t ne írjak) nőttek fel, az őslakos indiánok történetei etalon regények voltak.

Kép forrása

Az őslakos a fehér ember barátja és ellensége is

Maradjunk is a Winnetou-nál, ha már említettem. A szerző Karl May (1842 – 1912) rendesen kapott hideget és meleget is azért, mert a vádak szerint életében nem járt a tengerentúli helyszíneken, ami félig igaz. May ugyanis bár valójában elutazott Amerikába, de a New Yorkhoz közeli Buffalo-nál nem jutott közelebb a híres vadnyugathoz. Így aztán az igazság másik fele is megáll, miszerint az író fantáziájával pótolta, amit tapasztalatszerzéssel megszerezhetett volna. Ez a módozat olyannyira jól sikerült, hogy a Winnetou és más indiános regényei meghozták számára a „minden idők legtöbb könyvet eladó német írója, legnagyobb nem angolszász szerzője az amerikai vadnyugatnak” rangot. Valljuk be, hogy ez előtt a verne gyula-i képesség előtt már csak illik kalapot emelni, főleg annak fényében, hogy világszerte több millióan Karl May regényeiből ismerték meg az indiánok világát, persze függetlenül attól, hogy az azokban leírtak mennyire íródtak tudományos megalapozottsággal. Az pedig, hogy May több könyvét is megfilmesítették és ezek a filmek is nagy sikerrel váltak az európai emberek vélt, valós indiánkultuszának nagy becsben tartott, hiteles darabjaivá, nos, ez mindenképpen May tehetsége mellett szól. Könyveiben az indián néprajzi, hadi, vallási sőt gasztronómiai kultúra is megjelenik, a különféle témákról, az őslakosok által testvérükké fogadott Old Shatterhand nevű főhős számol be a mégis csak kívülálló rácsodálkozásával, de aprólékos megfigyelésével. A Winnetou négy részből álló történeteiben olvasottak James Fenimore Cooper Nagy indiánkönyvében lévő regényekben ellenőrizhetők le, ha szabad javasolnom. Cooper ugyanis, mint amerikai író csak avatottabb volt német kollégájánál, illetve életrajza alapján hitelesebbeknek mondhatók az indiánokkal kapcsolatos regényei. Mindkét szerző igen olvasmányos regényeket írt, melyek – például a ma divatos Harry Potter-regényekhez hasonlóan – megszeretették a gyerekekkel az olvasást, a könyveket.

Kép forrása

Őskori lakottság, őslakosság

De ha Kárpát-medence és magyarságtörténet, akkor álljon itt egy olyan kötet is, melyet már csak maximum a valóságos vagy online antikváriumokban lehet megtalálni. Az 1973-ban kiadott Esztergom ezeréves című kötetben olvasható, hogy az első magyar király székhely kapcsán milyen, azt megelőző korszakokat ismertek fel az Esztergomban és környékén, a Pilis-hegységben lévő területeken a régészek. Egy ponton ezt olvashatjuk: „Az őskori népek közül Esztergom táján s a Duna mentén leghosszabb ideig a kelták uralma tartott. Az időszámításunk előtti IV. században jelentek meg ezen a vidéken a magas műveltségű, a fémművességben már járatos kelta törzsek. (…) Tájunk a kelták törzseivel lépett az írott történetírás fényébe. Ez a hatalmas őskori lakottság, az őskultúrák burjánzása a felsődunai tájon, a magyarázata annak: miért vált hazánk őskori emlékekben egyik leggazdagabb gyűjteményévé az esztergomi Balassa Bálint Múzeum.” A könyvben ezután a Pannónia századai fejezetben már a római légiók itt tartózkodása okán ír egyrészt a filozófus császár Marcus Aurelius feljegyzéseiről, aki komoly csatákat vívott az Esztergomnál és a felvidéki területeknél az azokat megszálló nem őslakos, de inkább „vendég” „kvádok, svédek, markomannak csapataival”, majd „a római légióhoz csatlakozó numidiai íjászokról, romanizált keltákról”, sőt, „szőke britanniaiakról, germánokról, hispániaiakról” is szó esik ekkor. Mindez ezért fontos, érdekes, hogy lássuk: a magyar honfoglalással egy különleges olvasztótégelybe érkeztek elődeink, akik itt az avarokkal, mint őslakos néppel találkoztak, illetve a kötetben említést tesznek arról – „egyes írók szerint” – hogy már a VI. században megindult a szlávság erőteljesebb pannóniai beáramlása.  Ekként beszélnek a tudósok, kutatók, régészek az esztergomi és környékbeli leletek alapján a X. századi avar-szláv-magyar kölcsönhatásról. Az Esztergom ezeréves könyvben olvasottakat megerősítendő, kiegészítendő a 2018-ben több nyelven is megjelent Esztergom, a magyar állam bölcsője című tudományos igényességű kötetben azt olvassuk, hogy „a római birodalom bukását követő népvándorlás korának itt megtelepedett népeiről hun, germán, majd avar és frank leletek tanúskodnak.”

Kép forrása

A magyar is őslakos a Kárpát-medencében

Őslakos témában mindenképpen érdemes elolvasni Grandpierre Attila Ősi Magyarország – A Kárpát-medence és a Selyemút népeinek felemelkedése című albumkönyvét. A könyv szerzője alapvető kérése az olvasó felé, hogy értékelje újra a történelem fogalmát, egész pontosan egy szemléletváltásra szólít fel. Ezen mottó alapján a honfoglalás szót rossz, helytelen, és a magyarokra nézve erőszakos és káros szónak tartja, helyette a „hazatérés” kifejezést használja. Ez pedig a kárpát-medencei őslakos témában nagyon fontos elem, hiszen arról, akár a fent említett kötetben olvashatók szerint is számos vita indult már ki. Grandpierre lényegesen máshogy mutatja be a magyarok Kárpát-medencébe érkezését, melyről egy viszonylag hosszabb, az Anonymus krónikáját több részletében is idéző fejezetben ír. Itt olvashatjuk Grandpierre-től: „Miféle erőszakos behatolás, miféle honfoglalás zajlott le itt, ha az itt élő lakosság sehol még a kezét sem mert rájuk [a magyarokra] emelni? Belharcok teljes hiánya jellemzi az eseményeket. Anonymus beszámolója alapján teljesen világos, hogy a kárpát-medencei őslakosság sehol sem ragadott fegyvert Árpád hadai ellen. Éppen fordítva: teljes tömegében csatlakozott hozzájuk.” Grandpierre később hozzáteszi: „A hazajövetel során Árpád népe, ahogy tetteiben lépten-nyomon feltűnik, hogy Attila hun király nyomdokain járt. A hazajövetel alapvetően békés jellegének fő oka, hogy az itt élő nép túlnyomó része Árpádékban saját népét látta, és ezért Árpád népével összetartozóként fogadta a hazajövőket.” A kötet egyik küldetése – ha jól értem – hogy a szerző szerint káros, hamis, tudománytalan, megalapozatlan információkat, érvényes, igaz és tudományosan megalapozottakra cserélje az olvasó. Az író szerint tehát a Kárpát-medencében a magyarok őslakosok, nem fegyveres erővel, hanem a jogos birtokos okán éltek itt már a hivatalosan honfoglalásnak mondott idők előtt is, illetve tagadja művében, hogy a magyarok fegyveres hódítókként, erőszakkal kényszerítették az előttük itt élők népekre uralmukat. Grandpierre Attila arról is ír könyvében, hogy a magyarok, mint önálló eredettel rendelkező nép legalább 10 ezer éves múlttal bír, mely népnek a Kárpát-medence és Szkítia gyakori kölcsönhatásokkal bíró őshazája van, illetve világviszonylatban kiemelkedő a magyar és eurázsiai ősműveltsége.