1875. augusztus 4-én hunyt el Hans Christian Andersen dán költő és meseíró, akit sokan a Disney által is megfilmesített Kis hableány mese kapcsán ismernek leginkább. Ám az eredeti történet korántsem ennyire bájos, sőt, akár vérfagyasztónak is nevezhetnénk. Mert ugye, miről is szól a mesés változat? Vörös hajú hableányka dalos kedvű barátai társaságában elhagyja a tenger biztonságos mélyét, átverekszi magát néhány akadályon, hogy végül elnyerje egy épp arra járó herceg szerelmét, akivel összeházasodnak, majd ásó-kapa-nagyharang, élnek boldogan, míg meg nem halnak. Az eredeti, 1836-ban született történet azonban sokkal kevésbé idilli, és bizonyára kevés szülő érezne kedvet, hogy esténként ezzel szórakoztassa gyermekét.

Kép forrása

Szép kis família!

Nos, az elején még talán nem is gyanakodnánk, hiszen adott a sellők királyának legkisebb leánya, aki – ahogy ez már királykisasszonyoknál szokásos a mesékben – apja pompázatos, fényűző palotájában éldegél, csupán egy csipetnyi rögeszme különbözteti meg a rendes vízi herceglányoktól: szeretné megismerni az emberi lények világát.

A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a kis hableány eléri a nagykorúságot és lehetőséget kap, hogy felússzon a vízfelszínre vágyai tárgyát, az emberiséget tanulmányozni, ehhez ugyanis át kell esnie egy nem túl kellemes szertartáson: nyolc darab osztrigát szegeznek a farkára, mert – ahogy a kedves nagymama felvilágosítja a szegény párát, amikor az protestálni merészel az eljárás ellen – így a fájdalom majd letöri túlzott büszkeségét. Érdekes nevelési elvek, de még mindig jobban járt, mint pl. a kis gyufaárus lány, gondolhatnánk.

Ám a szegecselős kedvű nagyi nem az egyetlen fura családtag, van ugyanis néhány nővérkéje ennek a hableánynak, akik bár gyönyörűek, de azzal múlatják idejüket, hogy víz alatti énekükkel gyanútlan tengerészeket csalnak csapdába, akik aztán szerencsétlenségükre jól belefulladnak a vízbe. Szép kis család!

Az is kiderül aztán, hogy az uszonyos leányka nem pusztán azért szeretne lábakat a halfarok helyett, hogy szíve királyfiját meghódítsa, hanem hosszabb távú érdekek is vezetik, hiszen tisztában van azzal, hogy bár a sellők szavatossága háromszáz év, de utána kész, egyszer s mindörökre meghaltak, míg a mázlista emberi lényeknek, mivel lelkük halhatatlan, jár az örökkévalóság.

Kép forrása

A herceg és a hableány

A Disney-változatban, mint ismeretes, Arielnek nem sok választása van: vagy kap egy igazi szerelmetes csókot, vagy mehet vissza sellőnek, ráadásul a gonosz Ursula karmai közé. Az eredeti történetben azonban nagyobb a tét: a hableánynak mindenképp rá kell vennie a herceget, hogy vegye őt nőül, hiszen, ha nem teszi, a lány meghal, s mivel lelke nincs, örökre úgy is marad szegény. Ráadásul az emberré válás sem olyan egyszerű feladat – nem csupán hangját veszíti el, de a tenger gonosz boszorkánya miatt minden egyes lépés, amit újonnan nőtt lábain megtesz, halálos gyötrelmet jelent számára. És így kellene meghódítania azt a herceget, elbűvölő énekre képtelenül, sántikálva!

Ha ez mind nem lenne elég, szíve választottjáról kiderül, hogy komplett idióta. Hagyja, hogy a hableány az ágy lábánál aludjon, és nem túl romantikus stílusban „az ő kis lelencének” nevezi a lányt. Úgy kezeli, mint egy háziállatot, s önmagát szakértőnek titulálva beszél neki a tenger csodáiról. Érdemes egy ilyen fickó szerelméért küzdeni? Ráadásul hercegünk nemcsak ostoba, de szadista hajlamokkal is rendelkezik – el ugyan nem veszi a lányt, viszont megköveteli tőle, hogy táncoljon az esküvőjén. Mármint a fiúén! (Ezen a ponton eltűnődtem Andersen mentális egészségét illetően.)

Kép forrása

Jóság, lélek, gyermekkönny

És aztán jön a horrorfilmbe illő finálé, ahol minden egészséges lelkületű szülő végleg eltiltaná csemetéjét Andersennek eme remekművétől. A szerencsétlen hableány előtt ugyanis egyetlen választás marad, ha nem akar meghalni – meg kell ölnie élete szerelmét. Miközben békésen haldoklik a habok között, agyafúrt nővérei megajándékozzák egy mágikus tőrrel. A feladat: ölje meg a herceget, majd a lábát mártsa annak kifolyó vérébe, de még napfelkelte előtt, mert csak úgy érvényes. Ha ezt az akciót végrehajtja, újra sellővé változhat, ami ugyan nem jelent halhatatlanságot, de legalább lehet még kétszáz-valahány boldog éve. Ám mielőtt megkönnyebbülten felsóhajthatnánk, hogy végre némi fény látszik az alagút végén, Andersen biztosít ennek ellenkezőjéről, a lány ugyanis nem képes a véres cselekedetre, eldobja a kést, és megadja magát végzetének.

De legalább valami jutalmat kap, hogy élete árán is megtagadta a gonoszságot, ugye? – bizakodik a magyar népmeséken nevelkedett olvasó. Ám Andersen a remény utolsó csíráját is kiöli belőlünk a legvégső fordulattal. Ahogy a hableány teste oszladozni kezd a hullámok között, repülő teremtmények halásszák ki a vízből. A magukat „az ég leányainak” nevező lények kijelentik, hogy ezentúl a sellőlány közéjük tartozik. Nem lesz más dolga, mint röpködni a világban, jó cselekedeteket szórni jobbra-balra, és amint letelik a háromszáz év, végre saját lelket kaphat.

Az író minden bizonnyal gúnyosan elmosolyodhatott, amint leírta a befejezést: a szerencsétlen sellőlánynak minden egyes jó gyermek után, akit talál, egy-egy évet elengednek a várakozásból, ám ha rossz, síró gyermek akad az útjába, könnyenként egy-egy évvel megtoldják azt. Itt a vége, írta volt Andersen bácsi, a nagy mesemondó 1836-ban.

Forrás: