A tétován a beteljesülés felé cammogó tragédia kiemelkedő pontjainak kivételével a regényben alig történik valami: a szereplők emlékeznek addigi életük állomásaira, összevesznek, (ritkábban) kibékülnek, gyermekkori sérelmek egész sora szabadul el és tör utat magának a felnőttkori viszonyok intenzitásában, és groteszk módon a kórházban fekvő, öntudatlan édesapa az egyetlen kapocs, amelyik összetartja a családot.

Kép forrása

Az ágy körül

„Margaret nézi, ahogy a sűrű szósz lustán csordogál végig a hegynyi húson, és arra gondol: én már nem vagyok ennek a családnak az édesanyja. (…) És akkor végre megérti. Az apjuk, az ő férje, lezuhant a tetőről. Meg fog halni. Ez pedig mindannyiuk életét valami ismeretlen, új és szörnyűséges megvilágításba helyezte.” Egy banális baleset miatt az idős Geoff (akivel kapcsolatban a bekövetkező tragédiát már a regény legelső mondatai sejtetik: „Geoff – csatt – nekicsapja a létrát a ház oldalának, és jókorát tapos a legalsó fokra, hogy a létra lábai stabilabban belefúródjanak a virágágyás földjébe”) cserépcsere közben létrástul elesik, és kómába kerül. Három gyermeke (a morcos, öntörvényű, néha öncélúan gonosz, „borzasztó, rideg boszorkány”, egyébként iraki háborús tudósító lánya, Mandy, egy hajdani perpatvar miatt a családjával a balesetig minden kapcsolatot megszakító fia, Stephen, és a cserfes legkisebb lány – a történet idején már harminchét éves nő –, Cathy, együtt Mandynek az év jó részében egyedül ülő és várakozó férjével, Chrisszel) összesereglik a kórházi ágy körül, hogy anyját, Margaretet vigasztalja.

A háttérben felsejlik egy kissé egyszerű gondolatvilágú, némileg korlátolt, a hollywoodi filmek és történetek dramaturgiája szerint kényszeres betegápoló, aki úgy véli, hogy egy hajdani, közösen látott baleset összeköti őt a szúrós és mogorva Mandyvel, ezért a történet során végig közel igyekszik hozzá kerülni, hogy végül tragédiába csúcsosodjon ki az egész –  de ez a szál mintha csak gesztus lenne a hasonló dramaturgiát kereső olvasóknak (a feszültsége, felépítése, profizmusa, lebegtetése és technikája sok hasonlóságot mutat például az Amerikai história X című filmével, csak itt nem etnikai alapon csúcsosodik ki a konfliktus), mert a könyv valójában –  az irodalmi csemegéznivalót kereső olvasók legnagyobb örömére – nem erről szól.

Jóval inkább szól a családtagok egymástól való elidegenedésének sebészi precizitású boncolgatásáról („…de ő sem tudja megakadályozni, hogy bonyolult, csendes tengerük kiszámíthatatlan áramlatai mindannyiukat messze sodorják egymástól”), a nagyvilágba kiröppent, majd kényszerből hazasiető, meglett emberek szembesüléséről a gyermekkorukkal, kisvárosi származási helyük porosságával, kicsinységével, egyáltalán: dimenzióival, a szereplők egymáshoz való viszonyának dinamikájáról. (Ennek az ausztrál író, Charlotte Wood amúgy is mestere, mint azt a korábban megjelent Hétvége című regényével már bizonyította.)

Kép forrása

Poros Ausztrál vidék

És közben a háttérben ott húzódik a forróságban a számunkra egzotikusnak ható ausztrál táj („A mezőkről újra az elsuhanó aszfaltra pillant. Néha feltűnik előttük egy elpusztult állat sötét alakja – valabié vagy vombaté –, összelapult, bolhás díszpárnaként hevernek az út mentén”, illetve: „Elképzeli, ahogy Geoff egy turistabusznyi hozzá hasonló vén bolonddal kirándul a Mungo-tóhoz, csíptetős írótáblákat szorongatnak, és vászon napsapkákat húznak vén, kopasz fejükre. Tűz rájuk a sivatagi nap, hogy ingük kigombolt nyakánál néhány újabb átlátszó bőrrákpikkelyt növesszen rajtuk”), és a tájban éppen csak létező poros kisváros, ahová a nagyvilági emberek visszaérkeznek, és bosszankodással, csendes mosollyal, de mindig valami kellemetlen viszonyulással vesznek róla tudomást („Ahogy a fél háztömbnyire a parktól Stephen Subaruja begördült a parkolóba, már hallják is egy elektromos basszusgitár tompa hangjait, ahogy az Addicted to Love refrénjével küszködik. Egy női énekes sorra eltéveszti a magas hangokat”), de a szerzőnek még arra is van érkezése, hogy kicsit megcsipkedje a kortárs ausztrál irodalmat: „Újra kézbe veszi a könyvét, de ez a szürke osztály, a leukémiás lány és a megfáradt fiúja sehogy se illik az olvasmány hangulatához. Az anyjától kapta, új, kortárs ausztrál regény, teli tájleírásokkal, hasonlatokkal és szimbólumokkal, történet sehol; Mandy mérsékelt lelkesedéssel néha ilyesmi könyveket küld az európai barátainak.”

Kép forrása

Döbbenetes részletek

Ami a leginkább kivívja az irodalomra éhes olvasó elismerését, az a részletek döbbenetes kidolgozottsága, pontossága, ritkán tapasztalt, hátborzongató képi ereje. Íme, néhány példa erre is: „Hanától kapott egy kopott papucsot benti használatra, és bár viszolygott az asszony lába által hagyott mélyedések zsíros intimitásától, felhúzza.”  Vagy: „Geoff leterített egy pokrócot a kemény földre, és egy vödörnyi műanyag játék társaságában lehuppantotta rá Stephent, aki olyan szorosan és vastagon volt bebugyolálva kis, kapucnis kabátjába, hogy moccanni is alig bírt. Mikor megfordult, hogy nézze, mit csinálnak, a kapucnija maradt, ahol volt, és az arca félig eltűnt benne.” Illetve: „– Halló – szólalt meg Geoff hangja, mindig ezzel a lefelé ívelő, szinte közönyös hangsúllyal vette fel a telefont.” Sőt egy helyen magát a könyv fő jellemzőjét is tematizálja maga a szöveg: „Ma már úgy gondolja, addigra valószínűleg kezdtek elidegenedni egymástól. A szülei használnak ilyen kifejezéseket. Rosszul lett a szóból áradó tompa reménytelenségtől.”

Erős atmoszférájú, lassan építkező és ráérősen haladó, de éppen ezért – meg természetesen a remekül megírt mondatok miatt is – rendkívül irodalmi, remek könyv A gyerekek; nem könnyű olvasmány, de egyebek mellett éppen ez a jó benne.

Charlotte Wood: A gyerekek. Fordította: Morcsányi Júlia. Magvető Kiadó, Budapest, 2023.