Lelkes és elkötelezett olvasója vagyok az alternatív narratíváknak, minden olyan elképzelésnek, ami eltér a hagyományos felfogástól és a kreatív fantázia segítségével ad új, sokszor nagyon szellemes magyarázatot egy-egy nehezen megérthető vagy éppen egyáltalán nem érhető kérdésre. Gyorsan hozzá teszem, általában nem hiszem el az efféle gondolatkísérleteket. Többségükből hiányzik a tudományos módszertan szigorú precizitása, többségük nem használja Occam borotváját, többségük vágyakból épít áltudományt. Mégis rajongással követem az efféle irodalmat. Egyfajta scifiként, tudományos, fantasztikus (de azért inkább fantasztikus) szövegként élvezem bennük az emberi szellem végtelen száguldását.

Kép forrása

Meglepő tények

Most is efféle kötet akadt a kezembe: Faklen Pál Marlowe késleltetett feltámadása, avagy a Shakespeare rejtély kulcsa. Remek olvasmány. Szórakoztató agytorna. Kiváló ismeretterjesztő szakkönyv. Izgalmas nyomozás. Tudták például, hogy Shakespeare és Marlowe kortársak voltak, sőt egy városban éltek irodalmi pályafutásuk mégis, egyetlen napra sem fedte át egymást? Amint Marlowe, a huszonkilenc éves kora ellenére is sikeres drámaíró, költő és műfordító meghalt (1593 májusában), nyomban felbukkant az akkor még teljesen ismeretlen, körülbelül harminc éves Shakespeare első művével. Tudták például, Shakespeare-től egyetlen kézirat sem maradt fenn, egyetlen levelet sem írt senkinek, egyetlen nyugtát sem találtak, amin a kiadók vagy a színházak igazolták volna, hogy kifizették a neki járó szerzői honoráriumot? Tudták, hogy Shakespeare végrendeletében egyetlen szó sem esik könyvekről, kéziratokról, be nem fejezett művekről, szerzői jogokról egyszóval semmi olyasmiről, ami egy alkotó ember végrendeletében előfordulhat? És, ha már a vagyon szóba került, azt tudták, hogy egyetlen olyan könyv nem maradt fenn, amiről biztosan tudnánk, hogy Shakespeare birtokában volt, miközben színdarabjai mögött hatalmas műveltségnek kellett állnia? De bizonyára azt is csak kevesen tudják, hogy Shakespeare bizonyíthatóan mindössze néhány évet járt iskolába és amúgy egy vidéki kisbirtokos kereskedő gyermeke volt. De akkor hogyan szedte össze azt a lenyűgöző műveltséget, idegen-nyelv tudást, udvari jártasságot, ami drámáiban megjelenik? És azt tudták, hogy az az ember, akit Shakespeare (Lándzsa-rázó) néven emleget az irodalomtudomány a fennmaradt aláírásaiban Shakspere (a francia Jaques-Pierre eltorzult formája) változatot használta?

Nos, mindezt én sem tudtam, sőt tulajdonképpen most sem tudom, hiszen könnyen lehet, hogy a Shakespeare életéhez kötődő tényanyag nem úgy igaz, ahogy azt Faklen Pál bemutatja. Nem vagyok Shakespeare-szakértő. De ez a szép ezekben az alternatív elképzelésekben. A tudományos, adott esetben az irodalomtörténeti ismeretek bizonytalan voltából épít újszerű, szellemes és szórakoztató bizonyosságot.

Kép forrása

A statfordi kereskedő

Faklen Pál természetesen szintén nem irodalomtörténész. Eredetileg közgazdász volt, majd újságíró lett, különböző kiadóknál vállalt vezetői, középvezetői feladatokat, ám nyugdíjba vonulása után fejest ugrott a grafológiába, s ezen a szálon jutott el a Shakespeare-rejtélyhez. Megnézte ugyanis azt a hat aláírást, amit a drámaírónak tulajdonít az irodalomtudomány – mindössze ennyi maradt ránk attól az embertől, aki bizonyosan teleírt néhány tízezer oldalt – és megdöbbentő megállapításra jutott: az a személy, akitől a szignók származnak, nagyon ritkán írt. Talán pár számla, pár levél, néhány kérvény lehetett a saját keze munkája. Így foglalja össze véleményét:„Az írástudás harmadik szakasza az írási cselekvés beidegzése, melynek során kellő tanulással és gyakorlással kifejlődik az író mozdulatsor motorikus készsége, az írásrutin. Az aláírások egyértelműen dokumentálják, hogy erre a szintre William Shakspere soha nem jutott el. A folyóírásra jellemző dinamikus algoritmus teljesen hiányzik az írásból. Nincs meg az a mozgáskoordináció, amit a folyóírás megkövetelne. A betűk vagy szótagok szinte egyenkénti döntések sorozatát tükröző szaggatottsággal kerültek a papírra.”

Hümmögve olvassuk az efféle megfejtéseket, hiszen Shakespeare személyazonosságának megkérdőjelezése több problémát vet fel, mint ahányat megold. S ezek közül a legnagyobb mindenképpen az, hogy akkor ki írta a Shakespeare-műveket. Mert az, hogy miért bújt álnév mögé, hogyhogy nem lepleződött le, milyen szerepe volt a csalásban a félig-meddig írástudatlan statfordi Shakespere-nek, mind elhanyagolható kicsoda kérdése mellett.

Szerzőnk, mármint Faklen Pál, érzékelhető szerkesztői rutinnal válogatja össze az évszázada kísértő rejtély nagy megfejtéseit, s végül Marlowe szerzőisége mellett teszi le a garast. Azt állítja például, hogy a Marlowe-művek és a Shakespeare-művek stilometriai elemzése, azaz a stílus mérhető elemeinek értékelése során az derült ki, hogy korreláció 0.9998-as értékű. Ami nagyjából azt jelenti, hogy a Shakespeare és Marlowe művei annyira hasonlítanak egymásra, mint Shakespeare két tetszőlegesen választott műve. Persze, rögtön hozzá kell tennem, ezek a mérések nem a modern mesterséges intelligencia eredményei, hanem Thomas Corwin Mendenhall 1901-es számolgatásának eredményei. De nem ez az igazi probléma.

Kép forrása

A fausti alku

Az igazi bökkenőt az jelenti, hogy Marlowe 1593-ban meghalt és halála elég valószínűnek tűnik. Faklen Pál és a marlowe-iánus iskola hívei azonban azt mondják, nem kell fennakadni ilyen apróságokon. Marlowe szerintük nem halt meg, hanem egy alku részeként feladta eredeti identitását. (Christopher Marlowe nevéhez kötődik a német mondák alapján készült Doktor Faustus életének és halálának tragikus története című színdarab, melyet mi inkább Goethe tollából ismerünk.) Az elmélet szerint valami hasonló történt a valóságban is. A költőt ugyanis 1593-ban perbe fogták eretnekségért, pénzhamisításért és egyéb bűnökért, ám barátai meggyőzték a hatóságokat, hogy a tehetséges költőt nem kellene kivégezni. Így kapott lehetőséget az új életre és a régi lezárásaként egy fiktív gyilkosságot, amelynek elkövetőjét önvédelemre hivatkozva fel is mentették később.

Sajnos ez a baráti közbenjárás meglehetősen gyenge láncszem a históriában. Hiszen akkoriban gond nélkül adtak kötelet boldog-boldogtalannak. Olvastam valahol, hogy a XVI. század elején a királynak meg kellett tiltania, hogy délután halálos ítéleteket hozzanak, mert a bírók az ebédhez annyit ittak, hogy ebéd után már mindenkit felakasztattak. Ugyan mit számított ebben a közegben egy firkász élete? Ha regényíró lennék, hihetőbb fordulattal lökném át a mesét ezen a bukkanón.