Mint oly sok téma kapcsán, úgy a Balaton építészeti, tájépítészeti, természetvédelmi és gazdasági állapotával kapcsolatban is érdemes a múlt irányából értekezni a jelenlegi helyzetről. A „hogyan jutottunk ide?”, illetve a „mi lehetett volna, ha ez meg az máshogy alakul?” jellegzetes magyar kérdésközhelyek, de ezúttal Wettstein Domonkos Balatoni építészet című könyve sok mindenre válasz. A magyar tenger építészettörténetéről és magáról a tó üdülőövezeti históriájáról a Válasz Online készített a szerzővel nagyinterjút. Ezt szemlézzük olvasóinknak.

A Balaton felfedezése

Kevesen hinnék tán, hogy az építészeti és gazdaságélénkítési tekintetben a Balaton egyik fontos évszáma az 1958-as. Wettstein Domonkos nemrég megjelent Balatoni építészet című könyve ugyanis ennek az évnek az origóján mesél Közép-Kelet Európa legnagyobb tava és partjainak felvirágoztatásának koncepciójáról, egész pontosan – mégis csak Petőfi bicentenárium van – arról a füstbe ment tervről, melynek tervrajzai, filozófiája láttán még a nyugati világban is csudájára jártak a szakemberek.

A Válasz Online-on megjelent nagyinterjúban a már említett 1958-as „regionális terv” kiindulópontjából magyarázza Wettstein Domonkos a tó építészeti történetét, de a riporteri kérdések mentén felmutatja a Balaton idegenforgalmi övezetként való megszületését és működése, fejlődése, változásai első száz évét is. Az író kifejti, hogy a balatoni urbanizáció már a 19. század második felében megkezdődött, amikor az Adria felé tartó Déli Vasút építése megtörtént, nemcsak közlekedésben, de a vasúti vonal létrejötte miatti tájformálás okán is korszerűbb, lakhatóbb lett a tó partja.

A beszélgetés során elsőként a 20. század első felének Balaton-ja rajzolódik ki, az az időszak, amikor a különféle magyar társadalmi osztályok, kultúrák és szubkultúrák felfedezik maguknak a magyar tengert. Ebben a folyamatban igen nagy szerepet játszott a trianoni döntés miatti területek, mint üdülőterületek elvesztése is, így fordultak a magyarországi magyarok inkább a Balaton felé.

Osztályok és stílusok

Érdekesség, hogy Wettstein elmondja, hogy ebben az időszakban, Trianon után, a két világháború között szinte különféle balatoni településekre lehetett osztani a korabeli magyar társadalom jellegzetes csoportjait – így az arisztokrácia, a polgárság, a munkásosztály, stb. – melyek egy-egy mára híres balatoni városban, faluban üdültek inkább, szinte egymástól jól elkülöníthető módon. E fentiekhez illőn alakult ki a megrendeléseknek megfelelően a tóparti helységekben az építészet. Ennek három ága vetekedett egész hosszú évtizedeken át egymással: a historizáló, a népi és a modern építészet által előtérbe helyezett stílus. S míg az előbbi kettőt inkább védeni, illetve újra feléleszteni kívánták, addig a modern stílust egyre inkább elterjesztették. Ennek volt apostola Kotsis István volt, akiről Wettstein így beszél az interjúban: „A Klebelsberg Kunó által létrehozott, a korszak balatoni állami presztízsberuházásának nevezhető tihanyi Limnológiai Intézet 1927-ben még neoreneszánsz stílusú, de utána Kotsis – a nemzetközi trendekkel összhangban – elhagyja a historizálást, és egy sokkal szabadabb irány felé indul el, amikor villákat tervez, és típusterveket készít balatoni nyaralók különféle változataira. Fogékony a modernre, de közben magas tetőt tesz a házakra, helyi anyagokat használ, nagyon finom polgári építészet alakít ki. Kotsis középosztálybeli megrendelőknek dolgozott, és a tervezési alapelvek megfogalmazásánál abból az új, tóparti életformából indult ki, amit tapasztalatból ismert, ugyanis Bogláron volt nyaralója.”

Érdekes adalék olvasható az interjúban arról, hogy már 1931-ben a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet konferenciasorozatot rendezett a tó helyzetéről. Az építészek, mérnökök, közlekedési és vízügyi szakértők közösségéből álló csoport megállapította, hogy „a szabályozatlan, spekulatív beruházói tevékenység egyszerűen felemészti a Balaton-partot.”  A tó egységes építészeti, tájépítészeti koncepciójának kidolgozása és alkalmazása aztán időről-időre felmerült, így a 40-es években többször is, de a közlekedés-fejlesztések mellett az építészet eklektikus megvalósulásain túl nem sok minden változott.

A nagy terv

A cikk fontos eleme, hogy a Balaton 20. századi modernizációs építészeti arculatának, infrastruktúrájának kialakítását célzó 1958-as „regionális terv” nem valósult meg, mely a 60-as évek második felében már érzékelhető magyar gazdasági működés válsága miatt történt. A terv – és ez már a kora Kádári-korszak volt – készítői rámutattak, hogy a Balatonra egyre növekvő számban érkeznek hazai és külföldi turisták, mely az ország akkori állapotában is kiemelt jelentőségű valutaigénye miatt is lényeges szempont volt. Mint az interjúban olvasható, már ekkor, a hatvanas évek első felében szakmai körökben már elhangzott a mondat: „A Balaton befogadóképessége véges!” Hatvan év távlatából persze ez kissé furcsán hangzik, de sok mindent elárul a tó turisztikai és építészeti történetéről.

A cikkben bemutatásra kerül, hogy az 1968-ig viszonylag nagy fejlődésnek indult a Balaton parti települések egyes kiemeltjei, így például Tihany, Badacsony, Szántód.

A regionális terv bukásához az is hozzájárult, hogy a növekvő igények alapján építendő szállodák kontrasztban álltak az a lakosságnak kiparcellázott telkeken létrejövő magánterületekkel.

Az interjú végén felmerül a logikus kérdés: Az elmúlt években a települések túlépítését hozó, a táj karakterét romboló projekteket látva, mit lehet mondani: mennyire van még balatoni táj? Wettstein válasza nem túl szívderítő, de valahol a tó történetének elmúlt mintegy százötven évébe illeszkedő: „Túl vagyunk a sokadik Balaton-törvényen és annak a sokadik módosításán is. Sajnos az 1970-es, 1980-as évek óta az a tapasztalat, hogy a több irányból érkező, összeadódó fejlesztési nyomás hatására minden terv felbomlik. Folyamatos toldozgatás-foldozgatás zajlik, ami lehetetlenné teszi bármilyen karakteres vízió érvényesülését, vagy akár megfogalmazását. Nyilván van ma is egy érvényben lévő területrendezési koncepció, ami próbál valamelyest javítani egy már erősen torzult helyzeten, több-kevesebb eredménnyel. (…) De azért mégis épültek az elmúlt két évtizedben olyan kisebb nyaralóépületek, amelyek tervezői ezt a balatoni hagyományt ösztönösen értették, vagy tudatosan utánanéztek, és sikerült felvenniük a fonalat, megpróbálták valahogy továbbéltetni. A nagy átlag minősége lehangoló, de vannak bíztató jelek.”

Képek forrása