Én már akkor szerettem a Bridget Jones-könyveket, amikor még nem volt divat, vagy amikor még nem voltunk ennyire érzékenyítve, egyebek mellett, a női egyedülvalóság szenvedései iránt – mondjuk, nem is a szenvedések kötöttek le annyira, jóval inkább az, ahogyan erről a kitűnő Helen Fielding beszélni tud. Persze, ezt nemigen hangoztattam, nehéz ugyanis kocsmázó férfiak között ezzel pontokat gyűjteni.

Kép forrása

Bravúros fordítás

El kell ismernem, hogy Helen Fielding pompás angol humora, Sóvágó Katalin kitűnő magyarítása olyan befogadói élményt biztosít, amire csak kevés könyv képes, már ha egyáltalán. Nézzék csak: „Még a másodszori csengetésnél is vizes volt a hajam, de legalább már felöltöztem. Szökőárként öntött el a lelkifurdalás, amikor Gary (a vízszerelő!) lenézően vigyorgott az ágyban tehénkedő tunyák dekadenciáján, miközben egy másik világban a keményen dolgozó munkásemberek olyan zöld hajnalban kelnek, hogy gyakorlatilag akár már villásreggelizhetnének is.” Vagy egy példa a műfordítói bravúrra, ahol az Arany János Toldijából származó kifejezés olyan szépen simul bele a szövegbe, hogy az valami csuda: „– Ismer ön egy bizonyos Monsieur S.H.O.-t? – kérdeztem, mire a tisztítós átment úgyszólván dévajkodóba. – Nem, de azt hiszem, hogy önt ismerem valahonnan – felelte. – Ne higgye, hogy nem tudom, mi lappang bokrának megette! – mondtam, majd kivágódtam az üzletből. No lássák. Kezembe veszem a dolgaimat.”

Angolul is olvastam őket, de egyben a négyet (Bridget Jones naplója, Bridget Jones naplója 2. – Mindjárt megőrülök, Bridget Jones babát vár, Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig) még soha, így aztán nem volt kérdés, hogy kiveszem a könyvtárból a több mint ezeroldalas könyvet (elég nehéz esténként ágyban könnyed csuklómozdulattal olvasni, de senki nem mondta azt sem, hogy a szinglilét sétagalopp), különösen mivel ígért egy meglepetést is, ami nem más, mint „Bridget Jones koronavirális naplója” – bár ez sokkolóan kilóg a többi közül, olyan, mint valami torz vázlat; de erről később.

Kép forrása

Négy kötet és még valami

Ahogy haladtam előre, újra nyilvánvalóvá vált, hogy az első két Bridget a mestermű – a második kettő (noha minden soruk zseniális és tökéletesen kidolgozott) inkább már a beindult és vígan zakatoló brand újra-megkopasztása, jóllehet olyan poénok szerepelnek itt is (például amikor az állandóan a szerelmi életükkel foglalkozó „dekadens tunyák”, az angol anyukák bébiszittereket ajánlgatnak egymásnak: „Nem azért jöttünk, hogy kínozzuk Bridgetet, hanem hogy segítsünk neki. Figyelj csak ide, találtunk neked egy pesztrát. Kelet-európai. Idegsebészetből diplomázott a vilniusi egyetemen!” Azért ez leviszi a magunkfajta többdiplomás kelet-európaiak fejét egy kicsit), hogy csak na.

Az első két kötetben felépített történet és szerelmi sokszög megnyugtatóan rendeződni látszik a harmadik kötetig, amikor nem igazán derül ki, a két hódoló lovag közül ki a megfogant magzat atyja, így aztán – kicsit hollywoodi jófejkedéssel – mindkét férfi önzetlenül segédkezik a várandósság, sőt a szülés alatt. Ezt fejeli meg a negyedik kötet, melynek elején kiderül, hogy Mark Darcy meghalt, így Bridget egyedül neveli két pici gyermekét, de napjainak jórészét most is két dolog teszi ki: kétségbeesetten keres valakit (tkp. bárkit, csak férfi legyen), akivel „zsákolhat”, illetve a magánytól való rettegés – a híres első kötetbeli motívumot segítségül hívva: „…tudom, hogy egyedül végzem mint német juhász félig megevett vacsorája”.

Ez az utolsó kötet lett a legtündibündibb (bár sokáig uralja a szcénát a szemmel láthatólag még mindig működő stilisztikai elemnek gondolt fingós poénok hosszú sora), hiszen itt végül teljes boldogság köszönt a sokáig böjtölő Bridgetre, éppen ezért értelmezhetetlen a vaskos könyvek után a kiadó által „meglepetésként” aposztrofált koronavirális napló, ahol nyoma sincs gyerekeknek, új párnak, senkinek: Bridget megint egyedül van, és régi barátaival vicces-hisztizik a lezárások miatt, alig tíz oldalon – szinte felfoghatatlan, hogy ez micsoda és hova megy, illetve hogyan kapcsolódik a többi könyv által megalkotott univerzumhoz, és egyáltalán: miként lehetett beengedni ezt a megnevezhetetlen valamit (novella? tízoldalas naplócska? éppen elkezdett és nyomban befejezett vázlat, egy későbbi terjedelmes mű felvezetője, kedvcsinálója?). Érthetetlen. Persze ez is mulatságos, okos és jópofa, csak éppen sehogy sem illik a képbe.

Kép forrása

Örök boldogság, sokkos postás

Lényeg a lényeg: bár én az ostoba happy endeket kifejezetten rühellem, hiszen semmi köze semmihez, ami emberi (ne vicceljünk már, hogy létezik örök, na jó, simán csak: boldogság), el kell ismerni, hogy a megvalósítás apró részleteiben egyforma színvonalon zseniális a négy kötet. A monománia, a szenvedélybetegségek, az öngyötrés, az aggályoskodás, a hétköznapi élethelyzetekben való csetlés-botlások Chaplin filmjeit idéző megvalósulásai hihetetlenül élvezetesek és finoman humorosak, és ezt az élményt még a filmek sem tudják elrontani (amelyek a maguk nemében ugyan szintén remekek, de csupán vázlatos kivonatai a regényeknek, és éppen az aprólékos megírtság pontosságából táplálkozó gazdagság vész el belőlük). Jól idősödtek ezek a regények, mondhatnám, ha nem tudnám, hogy ezzel a szerző és szereplője lelkébe gázolok; ehelyett tehát inkább arra biztatok mindenkit, hogy olvassa újra és újra a könyveket (inkább egyenként, mint ezt a monstrumot, ha jót akarnak esténként!), mert ni, miket lehet bennük találni: „Próbáltam leparkolni, ami lehetetlen a mi utcánkban, mivel keskeny, kanyargós, és mindkét oldalán kocsik álltak. Tizennégyszer rükverceltem ki-be, azután a Braille parkoláshoz folyamodtam, a. m. betömtem a kocsit a lyukba, elöl-hátul koccanva a kocsikkal.  Utcánkban elfogadott a Braille parkolás, mert mindenki azt csinálja. Időnként áttör rajtunk egy áruszállító furgon, meghúz mindenkit, valaki felírja a rendszámát, és akkor mindnyájan megyünk a biztosítóhoz a horpadásainkkal.” Vagy: „– Mi nem verekszünk – mondtam reménytelenül. – Nem verekszünk. Most elszámolok… Nem oké verekedni. Pfuj, micsoda nevetséges kifejezés. A »nem oké« azt sejteti, hogy túlságosan lusta vagy passzív-agresszív vagyok keresni vagy használni egy szót, amely szabatosan meghatározza a verekedést (nagyon rossz, piszkosul bántó stb.), így hát a verekedésnek be kell érnie azzal, hogy kizárják a nagy vonalakban okénak minősített dolgok közül.” És végül: „Mabel így címezte meg a magáét (ti. a karácsonyi üdvözlőlapot – NKZs): »Papi. Mennyország. Űr.« Számos lelkifurdalásomat most már az is tetézte, hogy sokkoltuk a postást.”

Helen Fielding: Bridget Jones. A szinglibiblia. Jubileumi díszkiadás. Benne: Bridget Jones naplója. Bridget Jones naplója 2. – Mindjárt megőrülök. Bridget Jones babát vár. Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig. Bridget Jones koronavirális naplója. Fordította: Sóvágó Katalin. Európa Kiadó, Budapest, 2021.