Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet az idei Színházi világnapra egy különleges cikket kínál az olvasóknak. Üzenetük valójában Samiha Ayoub egyiptomi színésznőé, aki az 1962 óta létező Színházi világnap minden éves eseménye 2023-as változatában tett eleget a Nemzetközi Színházi Intézet felkérésének. Mondandója szemelvényezése lett mostani könyvajánlónk kiindulópontja.

Kép forrása

A színház az az élet, ami bennünk lakik

Az idén 91 éves Samiha Ayoub különösen erős mondandóval tisztelte meg a Színházi világnap kapcsán a teátrumokra fókuszáló széles közönséget. A világközösségéért érzett aggodalmait is kifejezve többek között így fogalmazott: „Annak ellenére, hogy mindannyian szemtanúi vagyunk, ahogyan a hírek áramlása és a modern kommunikáció minden földrajzi határt ledöntve közelítenek minket egymáshoz, a világban tapasztalható feszültségek és konfliktusok átlépték a logikus felfogás határait és a látszólagos közeledéssel egyidőben olyan alapvető eltérést alakítottak ki, ami eltávolít minket az emberi lét legalapvetőbb lényegétől.” Az egyiptomi művész e fentiek mellett hitet tett hivatásáról is. „A színház esszenciája a tiszta emberi cselekvés, ami az életen alapszik. A nagy úttörő, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij szavaival élve: „Soha ne gyere be a színházba sáros lábbal. A port és a koszt hagyd kint. Az aggodalmaid, civakodásaid, kicsinyes nehézségeid, mindent, ami tönkreteszi az életed és elvonja a figyelmed a művészetedről – tedd le az ajtóban.” Amikor fellépünk a színpadra, azt azzal az egy élettel tesszük, ami bennünk lakik, de az életnek megvan az a nagyszerű képessége, hogy osztódni és szaporodni tud, így azzá a sokféle életté válik, amit mi közvetítünk a világ felé, azért, hogy életre keljenek, virágozzanak és terjesszék illatukat másoknak.” Samiha Ayoub egyebek mellett a következőkkel zárja gondolatait: „Amit drámaíróként, rendezőként, színészként, látványtervezőként, költőként, zenészként, koreográfusként, technikusként mi mindannyian a színházban csinálunk, az egy olyan élet teremtésének aktusa, ami nem létezett azelőtt, hogy a színpadra léptünk volna. Ez az élet megérdemel egy gondoskodó kezet, ami megtartja, egy mellkast, amihez odadőlhet, egy kedves szívet, ami szimpatizál vele, és egy józan elmét, ami megindokolja, hogy miért kell túlélni és menni tovább.”

Kép forrása

Mensáros László és az ő Hamletje

A Magyar Művészeti Akadémia a művész életművét, alkotói hagyatékát gondozó alapítvánnyal együttműködve 2019-ben adta ki Mensáros László – Hamlet című kötetét. A kiadvány – melynek exkluzivitását adja a fő téma, az 1956-os debreceni Hamlet-előadás egyetlen fennmaradt felvételének CD-formátumban csatolt hanganyaga – Mensáros címszereplésével, a forradalom évében bemutatott Shakespeare-dráma legendás előadásáról szól, hogy miként építette fel az akkor 30 éves, fiatal tehetségnek számító színész társaival. Ezen Hamlet előadás miatt országos zarándoklat indult meg 1956-ban a Csokonai Színházba, melynek híre és hatása megalapozta Mensáros László művészeti pályafutását. Az évszám erre a produkcióra is árnyékot vetett, a forradalom leverése után a darabot levették a műsorról, a színjátszó társulat pedig feloszlott. Az előadás legendája sokáig élt a szakma és a közönség emlékezetében, de egészen 2019-ig kellett várni arra, hogy méltó módon kapjon mementót, egy bravúrosan kivitelezett kötet formájában. A hanganyag mellékleten túl a korabeli fotókkal kiegészített könyv nemcsak a fentiektől számít exkluzívnak, hanem az abban megszólaló, egyes fejezetek íróiként is szereplőktől, így a művész fia, Mensáros Péter, a legendás darabban Ophéliát alakító Örkény Éva is és „a később viiághírre szert tett Kurtág György is az általa szerzett zenei kommentárral” írásaitól is. Szathmáry István, a könyv szerkesztője egyebek mellett így fogalmaz az előszóban: „[Mensáros László] Kivételes intellektusa, személyes sorstragédiái, személyiségének összetett volta és szélsőséges érzékenysége mind hozzájárult ahhoz, hogy a magyar színjátszás és filmtörténet egyedi és utánozhatatlan alakjaként emlékezünk rá. (…) Kötetünk éppen ezért annak az elhatározásnak a jegyében született meg, hogy hangfelvételek, dokumentumok, fényképek, visszaemlékezések és tanulmányok segítségével tisztelegjen Mensáros László és az ő Hamletje előtt.”

Kép forrása

Egy ókori színház emlékképei

Ha ránk maradt verseinek, írásmű töredékeinek netán nem is vagyunk ismerete birtokában, akkor még mindig ott van Federico Fellini Satyricon című filmje, melyből a lehető legmagasabb minőségben kapunk képet Petronius Arbiter, a Nero császár korában élt római író, költő munkássága ékéről, a Satyriconról. És érdekesség, hogy e műben, egész pontosan annak magyar könyvváltozataiban nincs, de a róla készült Fellini filmváltozatban van egy ókori színházról szóló fejezet, mely a Vernacchio színháza címet is kaphatta volna akár. Petronius ókori históriájának két főszereplője, Encolpius és Ascultos, pénzért eladott fiatal szeretőjük után kutatva érkeznek meg Vernacchio színházába, hogy ott visszavásárolják Gitont. A jelenetsor a világ- és színháztörténelem egyik legkorábbi olyan időszakáról tudósít, amikor a színház már társadalomformáló szerepben, kora törvényeit, erkölcseit, közfelfogását, tudományos és vallási ismereteit is magába foglaló és azt visszatükröző intézménye volt. Vernacchio, a színház vezetője pedig maga a megtestesült gonosz, aki nemcsak emberkereskedelemmel, de nyilvános bordélyház működtetésével, politikai botránykeltéssel és csonkítással járó büntetésvégrehajtással is foglalkozik a színészet irányítása mellett. A Petronius főművének számító Satyricon (a Fellini-filmből vett fotókkal) illusztrált Faludy tárlata-sorozat részként kiadott könyv fedőlapjára is ez a Vernacchio került, ahogy pokoli kacajra nyitott szájából kitörő hangját a költészet jelképének számító ókori lanttal kíséri. E színházi jelenet mind a dramaturg, a színészválasztás, a jelmezek, a díszlet és az előadott jelenetek tekintetében ábrázolja az ókori színházi hagyományok különleges hangulatát. A nagy – bár csupán töredékekben ránk maradt – petronius-i mű központi jelenete tovább fokozza az első színházi szcénában felborzolt kedélyeket, a Trimalchio lakomája című fejezetben. A féktelen gazdagságban élő ókori nagyúr nemcsak barátai, üzletfelei, tisztelői, de a szegény, és éppen ezért finom falatokkal ritkán találkozó lecsúszott szegények számára is nagy dínom-dánomot hirdet. Ezen alkalmon Trimalchio felesége, ágyasai, mérhetetlen gazdagságát jelképező arany istenségszobrai bemutatása mellett a több tucat fogások közötti pihentetőként akrobatákat, zenészeket, táncosokat, színészeket állíttat középre, hogy szórakoztassák őt és vendégeit. Csehy Zoltán, költő, műfordító, irodalomtörténész 2014-ben a Kaligram jóvoltából adta ki a hexameterekben magyarított Satyricont, mely verzióban így olvashatjuk a fenti jelenetet egy részletét: „Vettem társulatot: komikumszínész-csapatot, mert sokkal jobban szeretem, ha latin nyelvű a bohózat, játsszon csak latinul nékünk a görög fuvolás is.”