Ha egy könyv Bram Stoker-mottóval indul, akkor gyanakodni lehet, hogy lesz benne valami természetfeletti vonatkozás; no de ha ez az idézet éppen a természetfölöttire adott magyarázat ígéretével terhes („Vannak rejtélyek, amelyeket emberek csak találgathatnak, amelyeket csak nagy idők múlva fognak megoldani”), akkor az olvasó meg éppenséggel reménykedni kezd, hogy nem ezzel a viszonylag olcsó fogással él majd a szerző, pontosabban élnek majd a szerzők.

Kép forrása

Klisék, toposzok, és a remélt befejezés

Én ugyanis úgy vélem, hogy „a könyv/történet végén kiderül, hogy a hős csak álmodta az egészet” szüzsé van a történetmesélések legalján, de nem sokkal fölötte kap helyet a természetfölöttivel való magyarázás – mindkettő igencsak kényelmes, és tékápé bármilyen agymenést (látszólag) megmagyaráz; de valójában csak fárasztja és untatja az olvasót.

Nos, ezek a kárhozatos tevékenységek nem mondhatók el A fekete özvegy halála című regényről: olyan feszültséget teremt, olyan profin vezeti több száz oldalon a történetet, ügyesen adagolva a feszültséget, az információt, és még ügyesebben váltogatva a múltat meg a jelent, hogy az olvasó végig reménykedik benne: talán a titokzatos gyilkos nővel kapcsolatos előzetes feltételezései és megérzései mégiscsak tévesek voltak, és lesz valami valószerű, de annál furfangosabb és cselesebb megoldás a könyv végére, melynek olvastán elismerősen csettinthet az ember, hogy ez igen, megcsinálta – vagyis megcsinálták.

Kép forrása

Amikor nincs magyarázat

A történet szerint „1986-ban a 22 éves közrendőr, Walter O’Brien borzalmas tetthelyre érkezik Detroit egyik lepusztult negyedében. Egy fürdőszobában megbilincselt, sokkos állapotban lévő lány várja őt, aki egy óvatlan pillanatban önvédelemből végzett erőszaktevőjével. Mielőtt azonban kihallgathatnák, lány furcsa módon a kórházba szállítás közben megszökik, és nyomtalanul eltűnik. Hat évvel később Walter O’Brien, mint a Detroiti Rendőrség egyik legfiatalabb nyomozója egy kegyetlen sorozatgyilkos nyomában jár. Az áldozatokban nem csupán hiányzó ujjak közösek, de a halálnem is: az orvosszakértői jelentések szerint mindannyian természetes úton vesztették életüket. Walter nem hisz a véletlenekben: az a bizonyos 1986-os este azóta is kísérti, erre a lány épp az első holttest megtalálása előtt tűnik fel ismét az életében. Ráadásul mintha egyetlen napot sem öregedett volna.”

Walter O’Brien már-már legendássá növekvő módon megszállottja lesz a titokzatos nőnek, pontosabban a titokzatos nő üldözésének: teszi ezt minden körülmények között, a legnagyobb szervezeti ellenállás közepette, tulajdonképpen az egész életét erre az egyetlen ügyre feltéve. Ő maga is elismeri egy helyen, hogy megszállottsága klasszikusokat idéz: „Ez a nő az én fehér bálnám, és Ahab haldoklik.”

Kép forrása

Profi szerzők, reménykedő olvasók

Olyan erőteljes a történet szinte a legvégéig, hogy tulajdonképpen lehetetlen letenni. A szerzők nemcsak az olvasó pszichológiáját ismerik kitűnően, hanem a rendőrszakmát, a nyomozói munkát is, egészen a legunalmasabbnak tetsző részletekig, például, hogy mint lehet a bizonyítéktárból korábbi nyomozások anyagait kikérni, vagy hogyan dolgozik az orvosszakértő (aki a könyvben valamiért végig különírva szerepel). Az olykor három (idő)síkon is futó történet keretezése is elsőrangú, az első pillanatoktól kezdve értesülünk a végső, nagy leszámolásról, de hogy sikerrel jár-e, sikerrel járhatnak-e a szereplők (akik joggal feltételezik a nőről, hogy: „mi van akkor, ha egyedül csinálta az egészet, ha az összes gyilkosságot ő követte el évszázadokon keresztül”), azt természetesen nem árulhatjuk el.

Mindenesetre a szerzők a végső pillanatokig fenn tudják tartani a feszültséget, ami pedig erre a szüzsére nem jellemző, és bár az utolsó fejezeteknél az olvasó egyre erőteljesebben reménykedik, hogy jaj, ugye, nem az lesz a megoldás, ami végül lesz, azért meg kell adni, az egyéb történetmozaikok még itt is remek szórakozást biztosítanak, ezért a kötet megérdemli a lelkes dicséretet. És hát persze, lehet, hogy csak én finnyáskodom túl az egészet itt, szép számmal akadhatnak ugyanis olvasók, akik éppenséggel ezt a fajta „természetfeletti” magyarázatot és borzongást várják a könyvtől, amelyik már külsejében is megidézi a gonosz klasszikus ábrázolásait.

Én szinte együltömben olvastam végig a könyvet, és bár a végén éreztem egy kis csalódottságot, el kell ismernem, remek sztori ez, igen jól megírva. Azt viszont tudom garantálni is akár, hogy aki egyszer nekilát, maga is együltében olvassa majd végig A fekete özvegy halálát – és ez manapság, amikor az emberek az egészen rövid szövegeket bírják lassan már csak fogyasztani, igen nagy szó.  Ja, és még valami: e regényből (hamarosan) film lesz, akárki meglássa. Ordít a megfilmesítésért.

James Patterson és J. D Barker: A fekete özvegy halála. Fordította: Bosnyák Edit. Agave Könyvek, Budapest, 2023.