Alain Fournier (1886-1914) a Le Grand Meaulnes (magyar fordításban A titokzatos birtok) című első és egyetlen regényével szinte berobbant az irodalmi közéletbe. Jean-Marc Limoges irodalomtörténész jól jellemzi Alain Fournier könyvét: „egyike a valaha írt legszebb regényeknek. Költői regény. Moralista regény. Kalandregény. Mitikus regény. Szerelmi regény, de főleg a barátság regénye. A gyermekkorból a kamaszkorba és a kamaszkorból a felnőttkorba való átmenet regénye. A bűvölet és a kiábrándulás regénye.” A könyv sikerét és jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Antoine de Saint- Exupéry Kis hercege után a legtöbb nyelvre lefordított francia regény. Magyarul három kiadása is megjelent. 1940-ben és 1973-ban Lovass Gyula fordításában Az ismeretlen birtok, 2004-ben Végh György tolmácsolásában A titokzatos birtok címmel. (A fordításokat ez utóbbi változatból idézem.)

Kép forrása

Egy mosoly és néhány szó

Alain Fournier Henri-Alban Fournier néven született 1886-ban. Tizenkét évesen a párizsi Lycée Voltaire tanítványa. Tengerész akar lenni, mivel vonzották az utazások. Ezért ráveszi szüleit, hogy utazzanak Brestbe, ahol a tengerészeti iskolában tanul tizenöt hónapon át, ám túl megpróbáltató a képzés, ezért abbahagyja tanulmányait. A párizsi Louis-le-Grand gimnáziumban tanul tovább. 1907 októbere és 1909 szeptembere között katonai szolgálatot teljesít. Miután leszerel, irodalmi krónikákat és verseket ír és regényén dolgozik. 1914. augusztus 2-án mozgósítják, és több véres ütközetben vesz részt Verdun környékén. 1914. szeptember 26-án, huszonhét éves korában, a harctéren halt meg.

A titokzatos birtok önéletrajzi regény. A könyv élményalapja: az 1905-ben tizenkilenc éves Alain-Fournier reménytelenül szerelmes egy Yvonne de Quiévrecourt nevű lányba. A párizsi Grand Palais egyik kiállításáról kijövet látja meg Yvonne-t. Követi hazáig, majd minden nap az ablaka alatt várakozik, hogy újra megpillanthassa. Egyik nap a lány észreveszi és rámosolyog. Ezen felbátorodva Alain megvárja, míg Yvonne a templomba indul, és odasúgja neki: „maga nagyon szép”. Amikor a lány kijön a templomból, beszélgetésbe elegyednek, aminek Quiévrecourt kisasszony ezzel a melankolikus megállapítással vet véget: „Gyerekek vagyunk, bolondságot követtünk el.” Ez a mondat szó szerint olvasható a regénynek A találkozás című fejezetében, és ez a szerelem ihlette Alain-Fournier-t műve megírására.

Kép forrása

Szövevényes széphistória

A titokzatos birtok Augustin Meaulnes története, amelyet volt iskolatársa, François Seurel mesél el. Ez utóbbi, egy félénk, tizenöt éves fiú, a tanító fia, aki szüleivel az iskola épületében lakik. Egy napon új tanuló érkezik, Augustin Meaulnes, aki kora és hórihorgas termete miatt a Nagy Meaulnes nevet kapja társaitól (a regény francia címe maga a fiú neve: Le Grand Meaulnes.) Bentlakó lesz a tanítónál és François-val lakik egy szobában. Az új fiú jelenléte felbolygatja a család addigi békés életét. „ekkor váratlanul betoppant valaki az életembe, s elrabolta tőlem a gyerekkor zavartalan, apró örömeit. Valaki elfújta a gyertyát, amelynek fénye annyiszor hullott anyám drága fejére, amíg a vacsorával bíbelődött. Valaki kioltotta a lámpást, mely körül sokáig üldögéltünk esténként, meghitt családi körben, ha már édesapám bezsaluzta az ajtók üvegszárnyait. Augustin Meaulnes volt ez a valaki, s a gyermekek mihamar csak úgy emlegették, hogy a nagy Meaulnes, Meaulnes, a hosszú, a hórihorgas. Alighogy Meaulnes odaköltözött hozzánk, tehát december első napjaitól, az iskola egész rendje megváltozott. Korántsem ment mindenki haza négy óra után. Ahogy vége volt a tanításnak, az egyik teremben mindig összeverődött tizennyolc-húsz felsős diák. Nemcsak helybeliek, vidékről bejárók is maradtak ott. Az egész társaság Meaulnes köré telepedett, s egyiküket sem zavarta, hogy a ki-kicsapódó ajtón beözönlött a hideg, vagy hogy a napos diákok söprögetés közben egymást túlharsogva kiabáltak, vizes dézsáikkal köröttük lábatlankodva. Órákig üldögéltek meghitt, bizalmas beszélgetésekbe, véget nem érő vitákba bonyolódva. S ilyenkor a háttérben én is ott füleltem, nyugtalanságtól háborgó és örömtől repeső szívvel.”

Karácsony előtt néhány nappal Augustin elkalandozik a környéken, felfedez egy titokzatos kastélyt, ahol éppen egy ünnepséget tartanak. Kiderül, hogy Meaulnes éppen Frantz de Galais esküvőjére érkezik. A vendégeket meghívják egy csónakázásra a tavon. Meaulnes ott találkozik Frantz húgával, Yvonne-nal, akibe azonnal beleszeret, de nincs alkalma jobban megismernie. Az esküvő elmarad, mivel Frantz menyasszonya, Valentine Blondeau eltűnik, nem akar Frantz felesége lenni. Amikor Meaulnes visszatér az iskolába, másra sem tud gondolni, mint hogy ismét megkeresse a titokzatos birtokot és a lányt, akibe beleszeretett. Hasztalanul próbálja megtalálni a kastélyt, mígnem egy napon feltűnik Frantz de Galais, aki összebarátkozik Augustinnel, és megadja neki Yvonne párizsi lakáscímét. Hónapok telnek el, azután Meaulnes Párizsba megy tanulmányai folytatására. Yvonne-nak nem akad nyomára. Múlnak a napok, és François semmit sem tud barátjáról. Ekkor már ő maga is tanító, mint édesapja, és véletlenül rábukkan Yvonne de Galais nyomára. Felfedezését tudatja barátjával, Augustinnel. Meaulnes megkéri Yvonne kezét, aki igent mond. Ezután azonban Meaulnes eltűnik. François próbál segíteni Yvonne-nak, aki később elmondja neki, hogy gyereket vár Meaulnes-tól. A terhesség rosszul végződik; miután Yvonne-nak kislánya születik, ő maga meghal. A kislányt François neveli, aki megtalálja Meaulnes naplóját, amiből megtudja, miért tűnt el barátja: Párizsban találkozott Valentine-nel, és házasságot ígért neki. Amikor azonban rájön, hogy a lány Frantz menyasszonya volt, lelkiismeret furdalása lesz, és elhatározza, hogy újból összehozza Valentine-t és Franzt. Meaulnes hazatér, és megtudja barátjától Yvonne halálát. François megismerteti kislányával, és elképzeli, hogy Agustin új kalandokra utazik a kislánnyal. „Az apja két keze közé fogva a kislányt, föllendítette a magasba, földobta és elkapta újra meg újra és mintha valamiféle mosoly játszott volna a szája körül. A kislány kacagva, boldogan tapsikolt a kezével...Nesztelenül hátrább léptem az ajtó felé, hogy jobban lássam az apát és gyermekét. Volt bennem egy kis csalódottság igaz, de bámulat, csodálat is egyben. S megértettem, hogy a kislány megtalálta benne azt a barátot, játszótársat, akire várt régóta, öntudatlanul... Annyi mindent elvett tőlem az életben Augustin Meaulnes, ez lett volna az egyetlen öröm, ami nekem maradhatott volna − s éreztem, hogy hiába minden, azért jelent meg újra, hogy ezt is elvigye tőlem. S már láttam is magam előtt Augustint, amint majd egy köpenybe burkolja a kislányt és elindul vele messze, messze, újabb kalandok felé, ha eljön az éjjel.”

Kép forrása

Sainte Agathe

Alain-Fournier regényében nem a történet, hanem annak elmondása a különleges. Az álom és a mese színes világa keveredik a hétköznapok valóságával; a főhős lelki tájait járja be az olvasó. A valóságban Alain-Fournier az „iskolaházban” lakott szüleivel 1891-től 1898-ig. Az önéletrajzi regény, Az ismeretlen birtok főhősét, Meaulnes-t önmagáról mintázta az író. A szülők (Augustin és Albanie, a regényben Monsieur Seurel és Millie) tanítók.

A titokzatos birtokban − ami kevéssel Proust első kötetének kiadása után jelent meg – csakúgy, mint Proust Az eltűnt idő nyomában című regényében, a helynevek meghatározó szerepet játszanak. Amikor Fournier a valóságos helyneveket átnevezi, ugyanazzal az eljárással él, mint Proust, aki gyerekkorában Illiers-ben töltötte vakációit nagynénjénél. Az eltűnt időben a város Combray néven szerepel. Proust tiszteletére ma Illiers-Combray a helység neve. Alain Fournier a Cher megye déli részén fekvő aprócska településen, Épineuil-le-Fleriel-ben töltötte gyermekkorának nagy részét. A helység a regényben Sainte Agathe néven szerepel, amelynek iskolájában, édesapja osztályában tanult az egyes szám első személyben mesélő főhős, akárcsak az író Épineuil-le-Fleriel-ben: „Sainte-Agathe-ban laktunk, a városi iskola épületében. Édesapám, akit én is Seurel tanár úrnak szólítottam, akár a többi gyerek, volt az iskola igazgatója. Nemcsak az alsós diákokat tanította, ő foglalkozott a felsősökkel is. A felső tagozatba azok jártak, akik tanítói oklevelet akartak szerezni. Drága jó édesanyám a legkisebbekkel, az elemistákkal vesződött. Néhány nagyobb színfolttal, egy-két erősebb ecsetvonással fel is vázolhatom a lakásunkat. Vadszőlővel befuttatott, hosszúkás, vörös téglaépülete a városka szélén állott. Öt szárnyas üvegajtaja volt s hatalmas, tágas udvara, külön az iskolások számára elkerített hellyel. Ugyancsak itt volt a mosókonyha is. Az udvarba, melynek eleje a városka felé nézett, széles, faragott kertkapun át juthattak be a diákok. A ház északi oldala mellett húzódott el az országút, mely a három kilométernyire fekvő La Gare-ba vezetett; kis rácsos vasajtón át léphettél itt ki a szabadba. Hátul, dél felé, mezőket lehetett látni, kerteket, réteket, ezek mind a szétszórt, nagykiterjedésű tanyavilághoz tartoztak.” Az iskolaház ma múzeumként látogatható.

A Prousttal való párhuzamot lehetne folytatni azzal, hogy Fournier hőse, Meaulnes is az eltűnt idő nyomába ered, akárcsak Proust Mercelje, és A titokzatos birtok Yvonne-ja Az eltűnt idő nőalakjait idézi fel az olvasóban.