Mivel a filmekkel – korábbi kellemetlen tapasztalataim miatt – eléggé bizalmatlan vagyok a könyvekhez képest, természetesen mielőtt nekiültem volna ledarálni a sorozatot, elolvastam a könyvet. Két nap kellett a közel ötszáz oldalhoz, pontosabban két éjszaka, és azóta is döbbenten állok: az elmúlt évek legfelkavaróbb, legfélelmetesebb és legmegrendítőbb könyvét olvastam végig. Pedig nem történik benne semmi rendkívüli; nincs benne például egyetlen szem zombi sem, ami nélkül pedig magára valamit is adó posztapokaliptikus műalkotás manapság nem készül. Nincs benne tehát semmi rendkívüli, semmi természetfölötti, semmi nem-emberi vagy szokatlan: és éppen ettől válik ijesztően húsbavágóvá. 

A történetet a főhősnő beszéli el, aki előző házasságából született fiával és új férjével él Moszkva külvárosában, amikor kitör egy igen agresszív influenza-világjárvány, melynek nyomán először csak szigorú karantént rendelnek el. Mikor az intézkedések egyáltalán nem segítenek megfékezni a járványt, a hatósági ellenőrzés megszűnik, és az országban (meg nyilván a világban) elszabadul a pokol: fosztogatás, rablás, erőszak, totális anarchia lesz úrrá a lakosságon. Megérkezik a főhősnő férjének apja – afféle pater familias –, aki matematikus létére igen gyakorlatias ember, és együtt kieszelik, hogy az ország legtávolabbi pontján, egy szigeten fekvő házhoz fognak menekülni, ahol talán túlélhetik a vírus – és a magáról megfeledkezett, még életben lévő lakosság – dühöngését. Velük tart a kissé fennhéjázó szomszéd házaspár, és a férj előző felesége, meg a neki nemzett kisfiú is, amitől már az utazási előkészületek pokollá válnak mindkét nő számára. Három autóval indulnak el, keresztül egy félelmetes és ellenséges országon, a mínusz fokokban, úgy, hogy szinte lépten-nyomon valami iszonyatos és megrendítő dolog történik velük, hiszen a hatósági fékek megszűnésével a még életben maradt emberekben átszakadt minden erkölcsi gát, és a túlélés érdekében tulajdonképpen bármire képesek. 

Van tehát egy körömlerágásig izgalmas road movie egy dízel Land Cruiserrel, egy dízel pickuppal és egy benzines Vitarával (az üzemanyagnak, illetve az üzemanyag hiányának igen nagy jelentősége lesz az egész történetben), egy eredetileg kilencfős, ugyancsak nehézkesen működő család és társaság kisgyerekekkel, egy bezárt és ellenséges ország tele fosztogatókkal, útonállókkal, bármire képes, félállati sorba süllyedt emberekkel, rengeteg feszültséggel mind a szereplők, mind az olvasók szempontjából, kevés élelemmel, gyógyszerrel és sok hóval, jeges, torlaszokkal teli utakkal és rettenetes mínusz fokokkal, és van amellett egy olyan női sorsdráma, hogy akármelyik tragédiaíró megirigyelné. És az egészben az a legfélelmetesebb, hogy iszonyúan valóságos.

Ki ne gondolt volna legalább egyszer életében arra, hogy ha bármilyen okból menekülnie kellene az otthonából, mit vinne magával, meddig jutna el, hogy küzdene meg a nehézségekkel (az üzemanyag, az élelem, a barátságos szállás, a meleg, a higiénia, egyszóval életünk megszokott kényelmi kereteinek rettenetes hiányával), hogyan tudná megvédeni családját a szinte szükség-, vagy inkább sorsszerűen embernek farkasává váló embertársaival, és egyáltalán: hova menekülhetne, ha az egész világon baj van? Talán Cormac McCarthy gigantikus, Az út című regényéhez hasonlítható leginkább Jana Vagner remekműve, de az a néhol emberhúst evő lakosokkal és a totális reménytelenséggel annyira valószerűtlen, hogy az olvasónak sikerül elhitetnie magával: ez csak regény. Jana Vagner könyve viszont maga a valóság, amelyik bármikor megtörténhet. 

Egy csöppnyi túlzás sincs benne sehol, minden teljesen hihető, és csak olyan jelenetekből áll össze, amelyekkel mindannyian találkoztunk már, immár egy szörnyű vírust és karanténidőszakot is túlélve; szinte ott vagyunk a hősökkel az apró autóikban, ahogy küszködve vágnak át a sötét és jéghideg országon, minden másodpercben attól rettegve, mikor és milyen trükkökkel próbálják meg kifosztani és megölni őket embertársaik; mikor áll meg az autó üzemanyag hiányában és fagynak meg a tajga közepén, a fogyó élelem miatt, ami arra sarkallja őket, hogy a halálukon lévő, legyengült felebarátaikon se segítsenek, hiszen akkor a saját túlélésük kerül veszélybe. Mindez pedig a legszebb, legirodalmibb nyelven, olyan mondatokkal megírva, amelyek önmagukban is gyönyörűek, hát még jelentéssel terhelten; olyan erkölcsi és mentális dilemmákkal, amelyekkel mindannyian óhatatlanul szembesülünk életünk során, miközben a szerző laza kézzel felfest egy szikrázó gyűlölettel teli, rettenetes kényszer-szerelmiháromszöget is, annak minden elviselhetetlen tragikumával együtt – és teszi mindezt úgy, hogy soha egyetlen közhelyes gondolat, egyetlen sablonos mondat sem kerül a papírra. És bár a történet egy idő után kiszámíthatónak tűnik, mégsem úgy követik benne a fordulatok egymást, ahogy az olvasó gondolná, és ez mindig kellemesen meglepi. 

Azaz csak kellemesen meglepné, ha élvezkedve tudná olvasni – de nem tudja. Próbálják meg éjjel, lámpafénynél olvasni, mikor odakint fütyül a hideg szél, és képzeljék magukat a végtelen orosz utak valamelyikére a családjukkal, egy autóban, ahol folyton attól rettegnek, mikor torlaszolja el valaki az utat, hogy megöljön mindenkit és elvegye a néhány megmaradt húskonzervüket, mikor fogy ki az üzemanyag, és honnan tudnának szerezni, és van-e egyáltalán menekülés, létezik-e egyáltalán az a „sziget”, amelyen egy rozoga faházban kell együtt élniük – ha valaha odaérnek egyáltalán – ki tudja meddig, egészségügyi tudás és felszerelés nélkül, kiszolgáltatva a betegségeknek, erőszakos vándoroknak, kóbor katonáknak… Rettenetes élmény lesz, de megtisztító és gyönyörűséges. 

Jana Vagner könyve remekmű, páratlan a maga nemében és zsánerében, és ezt a hatást éppen attól éri el, hogy nem akar többnek látszani, mint ami: egy regényterjedelmű elbeszélésnek arról, hogyan foszlik le egy kataklizma során az emberség az emberről, és hogyan próbál túlélni ebben a helyzetben a kisember, aki semmiben, de tényleg egyáltalán semmiben nem különbözik az olvasótól. Elszorul az ember szíve, és még egyszer átgondolja, miket kell tennie, ha egyszer neki is útnak kell indulnia; hogyan tudja majd megvédeni a szeretteit… és talán nem árt megtanulni rendesen lőni sem. 

Jana Vagner: Menekülés a tóhoz. Fordította: Soproni András. Helikon Kiadó, Budapest, 2021.