A könyvszerzővé avanzsálás előtt orvosként dolgozó Adam Kay korábbi könyvéről, a „Testünk kívül-belül. Egy teljes (és totál undi) anatómiai kalauz” című, akár hiánypótlónak is nevezhető alkotásról írtam már korábban ezért érthető örömmel és nagy várakozással vettem kézbe új könyvét, amely azúttal nem elsősorban a testről, hanem az orvoslás történetéről szól. Majdnem azt írtam, hogy gyerekeknek, de aztán végigolvasván, rájöttem, hogy elég sok mindent tud mondani laikus (és nem orvostudomány-történész végzettségű) felnőtteknek is.

Kép forrása

Piócáktól borbélyokig

Ám a lényeg nem a min, hanem a hogyanon van – továbbra is. Adam Kay, aki (nem) mellesleg humorista is, fergeteges poénok sorával lopja be az általa ismert információt a gyerekek fejébe. Bárhol, ismétlem, bárhol ütjük fel a könyvet, ilyeneket találunk benne: „Mennyi vért vesz magához a pióca egy-egy alkalommal? Úgy tíz millilitert, vagyis pár teáskanálnyit. Nem hangzik túl soknak, de ez az önsúlyának a tízszerese. (Mintha magamat látnám a korlátlan ételfogyasztásos büféasztalnál)”; „Meglehet, az ókori egyiptomiak az agyról úgy vélték, hülye babzsák, ami csak a helyet foglalja, és nyaklánccal kúrálták a hasfájást, ám a bőrről sok mindent kapiskáltak. Nagyon komolyan vették a tisztálkodást (te is elleshetnél tőlük egyet-mást – már meg ne sértődj, de idáig érzem a zoknid szagát), rendszeresen fürödtek, ámbár, ó, sötét múlt, gumikacsák nélkül. Viszont ők találták fel az első dezodort, ki tudja, miért, zabkását használtak. Talán förtelmesnek találták az ízét és a hónuk alá dugták, hogy a szüleik azt higgyék, megették?”; „Julius Caesar kiváltképp aggódott a haja elvesztése miatt, hogy visszanövessze, kiötlött egy lófogból, darált egérből és medvehájból álló sampont. A kezelés nem ért semmit, gyorsan a történelem süllyesztőjébe került (amit a lovak, egerek, medvék bizonyára üdvözöltek). Caesar ezek után mást talált ki: babérlevélből font hajpántféleséggel palástolta fogyatékát – ezért kelt olyan benyomást az ábrázolásain, mint imént veszített volna birkózómeccset egy sövénnyel szemben.” Vagy a morbidságában is zseniális kedvencem a középkorról: „…az orvosok nem voltak úgy oda a sebészetért. Talán féltek, hogy vér löttyen a cipőjükre. Akárhogy is, pakolásokból, párlatokból, piócákból áll az eszköztáruk – szikéhez nyúlni lényegében nem voltak hajlandók. No és mit csináltál, ha tényleg, de tényleg műtétre szorultál? Nos, borbélyhoz mentél. Nem merőben ésszerűtlenül, ha úgy vesszük – a borbélyok hétköznapibb tevékenységüket amúgy is borotvával meg ollóval folytatták, a profilbővítés nem igényelt eszközberuházást. Bár nagyon praktikus lehetett a nyiratkozást meg az amputációt egyszerre letudni, azért voltak hátulütők: az érzéstelenítést még nem találták fel, a vérzéscsillapítás sehol sem tartott, és nagy valószínűséggel fertőzést kaptál és meghaltál. De legalább tökéletes volt a hajad a temetésre.”

Kép forrása

Korok és testrészek

És akkor nem beszéltünk még az illusztrációkról – az az igazság, hogy azok talán még a folyószövegnél is viccesebbek és szellemesebbek. Míg a poénkodás néha elfárad szövegileg, a képek – amelyek elvileg csak aládúcolják, kiegészítik a szöveget – mindig frissek maradnak, és közel az összes megállná a helyét egy helyre kis karikatúragyűjteményben, önálló munkaként is, nem csak „illusztrációként”.

A kötet sorba veszi a testrészeket és a hozzájuk kapcsolódó orvosi problémákat, majd egyenként végignézi, hogy mit kezdtek ezekkel a problémákkal az ókori Egyiptomban, Görögországban, Rómában, a középkorban (amit valamiért káprázatos kornak nevez), ezután mindig talál egy-egy nagy orvosegyéniséget, akikről meglepő dolgokat árul el (melyek közül egy mindig kakukktojás – igazi csemege kitalálni, melyik!), majd közeledik a jelenkorhoz, felfedezéseket, új módszereket ismertet, jósoltat a robotinasával és megszidja elég ocsmány kutyáját, Pepát, kérdésekre válaszol, és a végén egy Igaz vagy Maszlag fejezetben újabb érdekes, vagy vérmérséklettől függően hajmeresztő dolgokat állít, hogy az egész fejezetet a Kerge kúrák című résszel zárja.

Kép forrása

Csoda, hogy nem haltunk

Mindeközben a szöveget végig kommentálja Prunella nevű dédnagynénikéje, amely többnyire abból áll, hogy a magát többször igen viccesen zseninek nevező Adam Kayt (rögtön az elején például van egy összefoglaló táblázat Az orvoslás nagy szenzációi címmel, amelyen igen előkelő helyet foglal el a következő állomás: „1980 – Megszületik Adam Kay, az orvoslás lángelméje, aki még vakítóan szép is”) szidja, gyalázza.

Egyszóval letehetetlenül vicces és olvasmányos a könyv, de a tudományos igényből mégsem enged, és ez teszi igazán ritkává és rendkívüli mértékben ajánlhatóvá más olvasók számára is. Azt viszont nemcsak a könyv állítja többször, hanem az olvasó is mélységesen átérzi a több évszázados kuruzslás következtében tömegével meghaló pácienseket látva, hogy igen szerencsések vagyunk, amiért most élhetünk, amikor már viszonylag sok dolog ismert az emberi testtel és annak gyógyításával kapcsolatban. Röviden: csoda, hogy nem halt ki az emberiség, mire idáig eljutottunk. Még akkor is, ha néha régebben is eltalálták szarva közt a tőgyit: „Volt egy mondás s káprázatos korban: »Meghalhat-e, akinek zsálya nő az udvarában?« Minden jel szerint könnyedén, hiszen senki sincs életben abból a korból, kármennyi zsályát ültettek a virágágyásaikba. De valami igazságuk volt azért: ma gyógyszereink jórészt növényi származékok – például mákból készül az egész világon az egyik legerősebb fájdalomcsillapító.”

Adam Kay: Testünk régen és most. A gyógyítás hajmeresztő története. Henry Parker illusztrációival. Fordította: N. Kiss Zsuzsa. Manó Könyvek, Budapest, 2022.