Nem is olyan régen viszonylag lelkes szavakkal írtam Mark Greaney lektűrjéről, A Szürke Ember című könyvről: nem az nyűgözött le, hogy ebből forgatta a Netflix minden Netflix-idők legdrágább filmjét, hanem inkább a jól megírt könyv, a lendületes akció, feszültség, a remek történetvezetés és a humor.

Nemrég kézhez kaptam A Szürke Ember folytatását Célpont címmel, és érthető élvezettel meg közepesen nagy várakozással vetettem rá magam, bár nincs nyár, ergo nyári olvasmány sem feltétlenül kell a léleknek. Bevallom, kicsit csalódtam.

Kép forrása

Gyilkos háromszög

A könyv persze ismét igen jól meg van írva, akció és feszültség is van benne, a történetvezetés is rendben van, csak valahogy… lassú az egész, néhol egyenesen unalmas (mármint a zsánertől elvárt izgalomhoz képest unalmas… bezzeg filozófiai művekben sosem keresünk izgalmat, ugyebár), és egy deka nem sok, annyi humor sincs (sem maradt) benne. Valószínűleg olyan magasra rakta a lécet A Szürke Ember, és ott annyira elment a falig szuperhősiességileg, hogy egyszerűen nem volt hova tovább írni, csak hát ott van a szerződés, ugye, meg minden franc, és mégis kell írni az egyszeri szegény szerzőnek.

Ez a könyv is Court Gentry, a félelmetes ex-CIA-s bérgyilkos útját követi, aki ezúttal Szudánba utazik, hogy elnököt öljön, illetve raboljon (két ellentétes elképzeléseket dédelgető megbízója is akad: az egyik egy orosz – mi más? – maffiózó, a másik pedig a CIA, akik korábban vadásztak rá, de azért némi kis piszkos munkára szívesen felhasználnák, mielőtt végeznek vele), de belekerül a képbe egy nemzetközi jogász végzettségű hölgy is, akinek meg egészen más tervei vannak – no nem Gentryvel, hanem a szudáni elnökkel.

Ebben a háromszögben őrlődik hősünk, egészen azzal bezárólag, hogy egy döglött kakasba mártott nyílvesszővel hátba is lövik a kies szudáni utcákon, és minden finnyáskodás ellenére (amelyeket, nyugodjanak meg, csak az irigység táplál, hiszen írnánk mi is ilyen jól fogyó könyvet, kérem, csak éppen tudnánk! Soha nem is értettem a magasirodalom [?!] művelőinek obligát fintorgását a populáris kultúra termékei fölött/fogyasztása közben, s erre ugyanezt csinálom magam is, na szép!) el kell mondani, hogy a nehezen beinduló sztori itt aztán alaposan felpörög, és röpködnek a szupertitkosügynök-poénok, keménységükben is szellemes beszólások, menő fegyverek, lezuhanó helikopterek (igaz, ez utóbbiak annyira azért – már – nem röpködnek).

Kép forrása

Mindenki ellenség

Az egyszer bizonyos, hogy a szerző érti a dolgát: fegyvereket, hadászati és közelharci műveleteket olyan természetes magabiztossággal, olyan részletekbe menően ír le, hogy az ember csak néz, és még csomó dolgot tanul is közben, már aki fogékony az ilyesmire, és hát igen nagy magabiztossággal végzett mozgás van a nemzetközi titkosügynökvilágban is, a sunyi kormányok nagyobb dicsőségére. Magvas megállapításokban sincs hiány, íme például mint óvja egykori munkaadója Gentryt, miután elmagyarázza neki, hogy mindenki (de tényleg mindenki!) ismét a nyomában van megölési szándokkal: „Felejtsd el az összes lerakatodat! Ne akarj hozzáférni a bankszámláidhoz! Ne is foglalkozz azzal a pénzzel, amit eddig szereztél, de nincs most a zsebedben! Ráléptek a svájciak nyakára, nagyon tudni akarnak a pénzügyeidről. A svájciak egy ideig makacskodnak, mert ezt szokták tenni, de hamar megadják magukat, mert ezt is szokták tenni.” Vagy: „Maurice-nak volt egy másik mondása is, ami most Court eszébe jutott: »Minden terve csak egy hosszú lista csupa olyan szarsággal, ami be sem következik.« Court úgy találta, ez az egyetlen állandó dolog a küldetésekben és az életében is. A tervek jók és szükségesek, de a nagy részük végeredményben csak szájtépés.”

Kép forrása

Zsánertagadó alakok

Jó az első mondat is, ami már félsiker („Viharfelhők csüngtek kövéren a nedves levegőben az Ír-tengernél, lassan vonultak el a halászcsónak fedélzetén álló bérgyilkos fölött”), és egészen remek az első rész, az elindítás – kár, hogy utána megtorpan a történet a szudáni reptérnél, és többszáz (vagy ennyinek érzett) oldalon keresztül toporog; hogy aztán kissé zavarosan és közepesen izgalmasan lecsengjen. Egy (két) dolgot azért a szerző javára kell írni: meri vállalni azt, hogy a hasonló műfajban született alkotások 99 százalékával ellentétben Court Gentry amellett, hogy remek és képzett bérgyilkos, nem valami nagy nőcsábász, többször el is hangzik, hogy nemigen ért a nőkhöz (nem tudom, hogy lesz így hollywoodi produkció belőle…), illetve az, hogy a főgonoszok (szintén a hasonló főgonoszok 99 százalékától eltérően) nem szavalnak hosszan tetteik motivációjáról, mielőtt valahogy a félhulla főhős lelövi őket, hogy a gyepes agyú néző/olvasó pontosan megértsen mindent szájbarágásilag – és ez a két erény bár határozottan ellene megy a megfilmesíthetőségnek, határozottan jót tesz a könyvnek.

És hát végső soron az is lehet, hogy remek könyv ez (annak, aki szereti – még ha el is fáradt közben kicsikét a franchise), csak én olvastam rossz passzban, ami nem is csoda, mert olyan az idő mostanában nálunk is, mint a kezdőmondatban, csak még jó hideg is van, és mi nem vagyunk bérgyilkosok, hogy szabadon utazgassunk elviselhetőbb klímájú idegen országokba – lényeg a következő: egy olvasást mindenképpen megér: akik szerették A Szürke Embert, azok minden bizonnyal szeretni fogják a Célpont című kötetet is.

Mark Greaney: Célpont. Fordította: Tamás Gábor. Agave Kiadó, Budapest, 2022.