Bár legnagyobb kedvenceim közé tartozik, az első olvasás óta sem értem, hogy Ken Kesey miért adta ezt a fura címet híres regényének és miért nem azt, amiről szól, tudniillik, hogy egy kakukktojás került az őrület fészkébe. A Száll a kakukk fészkére címében óriási botlás, lényegében, tartalmában, üzenetében azonban George Orwell 1984 című klasszikusához mérhető. 

Kesey a börtönből egy zárt pszichiátriai intézetbe érkező és ott a rideg és embertelen körülmények ellen harcoló vagány fickó keltette lassú belső forradalom históriáját meséli el. A mesterműnek is nevezhető regényt a lehető legjobb időben, 1962-ben adták ki először, akkor, amikor a tömegkultúra ellen megjelent Amerikában a szubkultúra, mely a könnyűzenében, a kor fiataljainak gondolkodásában, viselkedésében, szüleikkel kispolgári világával ellentétes állásfoglalásban, politikai tiltakozásokban is megnyilvánult, hogy az öltözködés, a szexualitás vagy a drogok nagy témáival való kapcsolatukat ne is említsük. 

A Száll a kakukk fészkére kilátástalan harcra buzdította azokat, akik nem akartak a rendszer részei lenni, akik előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az államhatalom tulajdonképpen szinte bármit megtehet az úgynevezett állampolgárokkal: csorbíthatja jogaikat, eltörölheti személyiségüket, megcsúfolhatja az erkölcsöt, végül pedig a rendszer számára kellemetlen deviánsokat bezárathatja és akár még meg is öletheti. 

Randle McMurphy, a nagyhangú, folyton pikáns viccekkel előhozakodó, kikötői bunyós, kártyás, szoknyabolond tényleg kakukktojás volt Ratched főnővér birodalmában, ahol a félnótás lúzereket gyógyszerbombákkal, renitens viselkedés esetén elektrosokkal, végszükség esetén pedig akár lobotómiás műtéttel alázza engedelmes bábokká. McMurphy szabadságharcosokat megszégyenítő kálváriáját egy Bromden nevű indián bentlakó narrációján keresztül ismerheti meg az olvasó. A drámai végkifejletig tulajdonképpen kétség sem férhet ahhoz, hogy egyetlen ember, vagy még az általa felvilágosítottak maroknyi csapata hogyan végzi a kíméletlen módszereiből hírhedt Ratched nővér gyilkos karmai között. 

Az elmúlt években újra fellángolt a vita József Attila Szabad ötletek jegyzéke című írásgyűjteménye körül, mely diskurzusban egyesek állították, hogy ezt a könyvet nem szabadott volna kiadni, hiszen nem tartozik a kánonba, hanem egy kifejezetten egészségügyi vonatkozású, terápiás eszközről van szó, mely a költő legbelső magánügyének és lelke legmélye összes titkának listája, tehát amolyan gyónási titokkal védelmet élvező szöveg. 

Végül nem élvezte ezt a védelmet az írás, melyet József Attila a pszichiáterének írt le több füzetben is a Japán Kávéházban, amikor az orvos gyógyulása érdekében kérte, hogy a szabad képzettársítás pszichoanalízis módszerét alkalmazva vessen papírra mindent, ami csak az eszébe jut. A költő maximalizmussal és precizitással vegyes vehemenciája ezen a területen is hozta az elvártat és rövid időn belül televette a füzeteket lelkének titkos mélységével. 

Az emberi szenvedésben a tébolyultságig ható életkiáltások valóban nagyon erős megfogalmazások, melyek a közönség számára Jordán Tamás önálló est keretében való tolmácsolással tette érthetőbbé. Az Országos Széchenyi Könyvtár digitális tékájában ugyancsak elérhető az amúgy minden kiadás után rendszeresen gyorsan elfogyó, ezért ritkaságnak számító könyv. Az OSZK munkatársai többek között így írnak: „Mivel a Szabad-ötletek jegyzéke helyenként rendkívül felkavaró, és fennáll a lehetősége, hogy olvasás után jelentősen változhat a költőről kialakult kép, ezért kötelességünknek éreztük, hogy erről előre figyelmeztessük az olvasót, attól függetlenül, hogy a teljesség igénye miatt jelen kiadásba is bekerült az írás.”

A Nyugat-nemzedékének nem is egy tagja foglalkozott a 20. elejére már világszerte kiteljesedő pszichoanalízis freud-i és jung-i módszereivel, illetve az orvosokkal, pszichiáterekkel, pszichológusokkal és a hozzájuk került betegekkel. Az egyik legmarkánsabb ilyen ábrázolás Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója című regénye, melyben egy súlyosan paranoid, skizofrén női beteg és férfi orvosa különleges szerelmi kapcsolata áll a középpontban. 

Az elmúlt években féltucat kötet jelent meg a Csáth-galaxis oszlopainak számító regények, naplók, novellagyűjtemények sorából (érdekesség, hogy ezekben nem tartozott bele az Egy elmebeteg nő naplója). 

A történet alapszituációja egy 19. század végi elmegyógyintézetben zajló szakmai vita, miszerint az akkor még újnak mondható pszichoanalízis vagy pedig még a középkorból megmaradt, baljóslatú és meglehetősen szadisztikus fizikai eljárások, terápiák adhatják-e meg a betegnek az elmekórból való szabadulást. A regény zömét a beteg démonvilágról is szóló vízióinak leírása adja, illetve a másik főszereplő, az orvos szakmai és magánéleti feljegyzései. 

Az eredetiből 2007-ben készített Szász János rendező filmváltozatot, ahol Csáth művét meglehetős érzékenységgel és érzékiséggel tolmácsolta. S míg a regényben inkább egy démonaival küzdő beteg elme belső monológfolyamát találjuk, addig a moziverzióban inkább a beteg nő és férfi orvosa szerelemért és a betegségből való szabadulásért folyó küzdelem áll a középpontban, ugyanakkor a könyvhöz illőn megtartva a drámai végzet kötelező érvényét.