Az 1972-ben megjelent Számadás (Tout compte fait) a hatvannégy éves, akkor már világhírű írónő negyedik, utolsó önéletrajzi írása. Az első, Egy jóházból való úrilány emlékei (Mémoires d’une jeune fille rangée) 1958-ban jelent meg, ezt követte 1960-ban A kor hatalma (La Force de l'âge), 1963-ban pedig A körülmények hatalma (La Force des choses). A Számadásban − az előző kötetektől eltérően − Beauvoir nem a kronológiai sorrendet követi, hanem néhány, számára fontos téma köré csoportosítja emlékeit. Ezek közül a témák közül választottam ki azokat, amelyek talán a legérdekesebbek lehetnek az olvasók számára.

Kép forrása

A feminista Simone de Beauvoir a Számadásban

Ismeretes, hogy Beauvoir legfontosabb, legnagyobb hatású, ugyanakkor a legtöbb vitát kiváltó, vaskos filozofikus műve az 1949-ben megjelent A második nem (Le deuxième sex). Az írónő a sokat idézett tételét fejti ki: „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik.” A Számadásban Beauvoir elmondja, hogy 1971 januárjában az MLF (Mouvement de Libération des Femmes = Mozgalom a Nők felszabadításáért) felkereste Beauvoirt, írja alá az Abortuszom volt című kiáltványt. A 343 aláíró között szerepelt Beauvoir neve is, aki elfogadta a felkérést.

1971. november 20-án Beauvoir és későbbi fogadott lánya, Sylvie Le Bon részt vettek azon a tüntetésen, amit az MLF szervezett. A tüntetők a République és a Nation tér közötti utcákon vonultak végig. A zenével tarkított megmozduláson elénekelték „A nők himnuszát”. Beauvoir szerette ezt a megmozdulást, a Számadásban idézi a jelszavakat: „Akart gyerek, szeretett gyerek. Önkéntes anyaság.” Beauvoir arról is ír, hogy amikor a menet a Saint-Ambroise (Beauvoir regényében Saint-Antoine) templom előtt elhaladt, egy esküvő részvevői éppen beléptek a templomba. A tüntetők elkezdték kiabálni: „Szabadítsátok fel az asszonyt!”. Ezután ők is bementek a templomba. Beauvoir megjegyzi: „A pap beszélgetett a tüntetőkkel, majd folytattuk a felvonulást a Nation felé.” Az írónő a tüntetésen részt vevők számát is felbecsüli könyvében: „Lehettünk vagy négyezren, többnyire nők, de voltak szakállas, torzonborz férfiak is.”

A Számadásban Beauvoir fontos megjegyzéseket fűz feminizmusának fejlődéséhez: „Ami miatt részt vettem tüntetéseken, ami miatt elköteleztem magamat egy kimondottan feminista akció mellett, azért volt, mert a nők helyzetével kapcsolatos nézetem fejlődött. Elméletileg ugyanaz az álláspontom. De gyakorlati és taktikai téren megváltozott.” Miben áll ez a változás? Beauvoir megismétli amit már A körülmények hatalmában is megírt, hogy ma nem idealista, hanem materialista alapokra helyezné a két nem ellentétét. Ezek után Beauvoir kitér arra, hogy A második nem megjelenése óta Franciaországban és Amerikában is megkérdőjelezik könyvét. Sajnálkozik azon, hogy „demisztifikálják feminizmusát”. Mindennek ellenére örömmel konstatálja, hogy „az új amerikai feminizmus A másik nemből merít: 1969-ben a zsebkönyv-kiadványok példányszáma elérte a hétszázötven ezret.” Az írónő hangsúlyozza, hogy nézetei radikalizálódtak, könyve megjelenése óta: „Most feminizmuson azt értem, hogy küzdeni kell a kifejezetten feminista követelményekért, párhuzamosan az osztályharccal.”

Kép forrása

Beauvoir fogadott lánya, Sylvie Le Bon

Sartre és Beauvoir sohasem akart gyereket. Ugyanakkor mindketten örökbe fogadtak egy-egy lányt. Sartre Arlette Elkaïmot, Beauvoir Sylvie Le Bont. Ők lettek a hagyatékok örökösei és ők gondozták Sartre és Beauvoir műveinek későbbi kiadásait. Beauvoir a Számadást Sylvie Le Bonnak ajánlotta. Az írónő későbbi fogadott lányával való megismerkedésének történetét a Számadásban ezzel kezdi: „1962-ben tévesen azt hittem, már semmi fontos dolog nem történhet velem, hacsak nem szerencsétlenségek: egy újabb nagy lehetőséget kaptam.” Ezek után leírja, hogy egy filozófia szakos lány levélben kereste meg. Beauvoir meghívta egy vendéglőbe, ahol Sylvie rendkívül zavartan viselkedett, ujjait tördelte, és elcsukló hangon válaszolt az írónő kérdéseire. Nagy nehezen kinyögte, hogy filozófiai vizsgáit kitűnő eredménnyel tette le. Ezután két éven át többször találkoztak, de csak rövid beszélgetésekre. A lány feloldódott, már mosolyogni, sőt nevetni is tudott. Amikor szüleiről kellett volna mondania valamit, szűkszavú lett, csak annyit mondott, hogy Rennes-ben élnek, és őt Párizsba küldték tanulni. Ezután Beauvoir részletesen leírja mindazt, amit Sylvie gyermekkoráról, családjáról megtudott a lánytól. Kapcsolatuk 1963 őszétől és főleg Beauvoir anyjának halála után mélyült el. A lány agregációs vizsgájának idején sokszor vitte el Sylvie-t moziba, színházba, kiállításokra és autós kirándulásokra. Beauvoir lassanként kezdi megismerni a zárkózott lány gondolatait. Azt is megtudja tőle, hogy szülei hatalmas patáliát csaptak, amikor harmadéve korában egy professzor lányával − aki kitűnő tanuló volt − nagyon szoros barátságot kötött, naplóikban leírták egymás iránti gyengéd szeretetüket. Sylvie-t szülei „abnormálisnak”, „egészségtelenül lelkesnek” kiáltották ki. Barátnőjét, Danièle-t hasonlóképpen kezelték szülei és eltiltották egymástól a lányokat. Ezt a traumát Sylvie sohasem heverte ki. Sylvie és szüleinek ellenségeskedése Beauvoirt saját gyermekkorára emlékeztette, jóllehet azok nem mentek ilyen messzire lányuk tetteinek elítélésében. Mindenesetre Beauvoir ettől kezdve érezte magát nagyon közel Sylvie-hez: „Minél jobban megismertem Sylvie-t, annál több közös vonásunkat fedeztem fel.” Ezután naponta találkoztak, mivel Sylvie Párizs külvárosában kapott állást. Az írónő megismertette barátaival, együtt jártak színházba és ugyanazokat a könyveket olvasták.

Kép forrása

Az 1968-as diáklázadás a Számadásban

Beauvoir a Számadásban mindarról beszámol, amit a történelem Mai 68 (68 Májusa) néven emleget. Megjegyzi, hogy a nanterre-i diákok elégtelen munkakörülményei és élete miatti lázongást az újságokkal együtt ő sem vette komolyan. Véleménye március hónap folyamán változott meg, amikor a 17-ről 18-ra virradó éjjel a vietnámi háború elleni tiltakozásul gimnazisták plasztikbombákkal merényleteket követtek el, aminek következményeként négy diákot letartóztattak. Nanterre-ben március 22-én a későbbi európai parlamenti képviselő, Cohn-Bendit vezérletével az egyetemisták elfoglalták az egyetem adminisztrációs központját. A következő napokban a vietnámi háború elleni röplapokat készítettek és megzavarták az előadásokat és a vizsgákat. Mivel az egyetem dékánja, Pierre Grappin a hét végére bezáratta az egyetemet, a hallgatók a Sorbonne egyik amfiteátrumában tartották meg összejövetelüket. Április 12-én a Latin Negyedben szimpátiatüntetést tartottak Rudi Duske mellett, akit az előző napon egy német súlyosan megsebesített. Ezután az események viharos gyorsasággal alakultak. Beauvoir megemlékezése szerint május hatodikán a rendőrök és az egyetemisták összetűzésére került sor a Latin Negyedben, és a boulevard Saint-Michelen egész napon át a könnygázbombák szagát lehetett érezni. „Este, szokásomtól eltérően kinyitottam a rádiót, és négy óra hosszan át folyamatosan hallgattam” –írja Beauvoir. Az Europe n^o 1 és a Luxembourg-Rádió percről percre beszámolt a véres eseményekről. Másnap tudta meg Beauvoir, hogy a rendőrség gumibotokkal kegyetlenül megverte a tüntetőket és rabkocsikba tuszkolták őket. „Én és barátaim azt reméltük, hogy a tüntetések megrendítik, talán el is söprik a rendszert: a megmozdulás lázadássá alakult át.” A rendőri brutalitás láttán a közvélemény felháborodott. Beauvoir azt is megemlíti, hogy a felkelés első napjaiban a kommunisták elítélték az egyetemistákat, és a L’Humanité hasábjain nekitámadtak „a német anarchista Cohn-Bendit”-nek.

Sartre, Beauvoir és barátaik május 9-én egy kiáltványban fejezték ki szolidaritásukat a lázadókkal. Azt is leírták, hogy remélik, fenn tudnak tartani egy jövőt formáló hatalmat. A Luxembourg rádióban Sartre azt mondta, hogy az egyetemisták és az egyetem egyedüli kapcsolata ez utóbbinak lebontása lehet, és ezért ki kell vonulni az utcára. Beszédét röplapokon osztogatták a Latin Negyedben. Beauvoir leírja, hogy amint újra megnyitották az egyetem kapuit, a hallgatók elfoglalták a tantermeket: „Soha, sem szorgos ifjúságom alatt, sem ennek a 68-as évnek az elején nem tudtam elképzelni egy ilyen ünnepet.”

Május 27. után fordulat állt be az eseményekben. Beauvoir, aki tudvalevően egy cseppet sem szerette Charles de Gaulle-t, beszámol arról, hogy a tábornok visszatért Baden Badenből, ahol titokban konzultált a hadsereg vezetőivel, és feloszlatta a Nemzetgyűlést. Május 30-án a gaullisták szimpátiatüntetést szerveztek a Champs Élysées-n. Georgs Séguy, szakszervezeti vezető elhatározta, hogy véget vet a sztrájkoknak, és a sztrájkolókat támogató diákokat provokátoroknak nevezte. Újabb tüntetések, újabb brutális rendőri beavatkozások. Ezután betiltották a tüntetéseket és feloszlatták a csoportosulásokat, majd helyreált a rend. Beauvoir tragédiaként élte meg, hogy a gaullizmus felülkerekedett a lázadókon: „És azután visszatért a nyugalom – egy halotti nyugalom. (…) Az először szimpatizáló, de legalábbis megértő országon félelem ült, rendre áhítozott. A választások a gauillisták elsöprő győzelmével zárultak le. A forradalom elbukott” – írja.

A Számadás Beauvoir fontos műve. Ezért is érthetetlen, hogy számos, magyarra lefordított könyve között ez nem szerepel.