A nyugati féltekén, ahol a mienkénél jóval nagyobb a kultusza a képregény- avagy szuperhősök kalandjait bemutató kiadványoknak, egyre izmosodó trend, hogy a klasszikus irodalmi regények adaptációi is szép számmal fogynak. Ezúttal 1749.hu rendszeresen kritikát készítő szerzője mutatja be, hogy mi történt az amerikai ellenkultúra elsőszámú írójának klasszikus regényével, amikor két művész képregényt csinált belőle.

Kép forrása

Vágóhíd képregényben

Szép Eszterről már a bevezetőben azt olvashatjuk a szerkesztő tollából, hogy „a mindig kiváló”, aki ezúttal arra vállalkozott, hogy Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhíd című háborús regényéből készült képregényt vesézze ki. A szerző már az első körökben hivatkozik a másik nagy 20. századi klasszikus, George Orwell 1984 című művéből készített képregény adaptációra, de rögtön meg is említi, hogy az túlságosan is az „eredetihez túlságosan is tapadó” feldolgozás volt, így nem ért célt. Nem úgy a Ryan North és Albert Monteys Vonnegut klasszikusának újraértelmezése, ahogy az Ötös számú vágóhíd-at átültették a comics első ránézésre távolabb eső műfajába. Szép Eszter szerint: „North és Monteys kiválóan értik és érzik Vonnegut regényének és a képregény médiumának közös pontjait. Képregényadaptációjuk szórakoztató és okos, hű Vonneguthoz, de kreatívan újra is értelmezi az eredeti regényt.” A szerző kritikája alapvetően mégsem csak a feldolgozott irodalmi mű átültetéséről szól, hanem egy olyan orvostudományi párhuzamról, melyben az eredeti történet írója, Vonnegut is nagy szerepet játszott.

Kép forrása

Vonnegut felfedezi a poszttraumás stressz fogalmát

Szép Eszter ugyanis cikkében kifejti, hogy a képregénnyé alakított regényben is jelentős szerepet kap a poszttraumás stressz, valamint a második világháború egyik legnagyobb európai pusztítása, Drezda totális szétbombázása, mely a történet és a PTS eredője és középpontja. A cikkíró megállapítja, hogy „Vonnegut még azelőtt irodalmi témává tette a poszttraumás stressz fogalmát, hogy azt pszichológiailag pontosan leírták és meghatározták volna.”

Az egy külön szekció a regény és az abból készült comics viszonylatának elemzésében, hogy a PTS miként jelenik meg az eredeti majd a feldolgozott műben. A történet főhőse, a hadifogolyként Drezdába érkező Billy Pilgrim szemén át láttatott pusztulás egészen különös szürreális képekbe tömörül, melyről többek között ezt olvashatjuk a 1749-hu-n: „Az ötös számú vágóhídban a traumaélmény által szilánkokra tört valóságtapasztalatot ábrázolja, amelyben a főhős egyedül és szorongva sodródik. Kiszolgáltatottságában gyerekkori emlékei, optikusként leélt életének hétköznapjai és háborús tapasztalatai ugyanolyan abszurdnak és értelmetlennek tűnnek, mint a trafalmadoriaknak nevezett űrlényekkel való interakció, a trafalmadoriak időtapasztalata, vagy az, hogy a trafalmadoriak bolygóján egy fiatal pornósztár Billy Pilgrim felesége.”

Ezen a ponton persze kérdezhetnénk – ha nem olvastuk az Ötös számú vágóhíd-at – hogy végül is kik is azok a trafalmadoriak. A kritikus így segít: „Az idő linealitását tagadó trafalmadori civilizációval Vonnegut ideális metaforáját találta a poszttraumás stressz érzékeltetésének és a PTSD-t okozó öldöklés abszurditásának.” (Segített? Hmm. Ugye-ugye, el kell olvasni a könyvet, nincs mese.)

Kép forrása

Földönkívüliek és földönkívüliebbek

Azt pedig már egy másik Vonnegut regényből, a Bajnokok reggelijéből tudhatjuk, hogy az író rendkívüli módon vonzódott a földönkívüli civilizációkkal való földi kapcsolatfelvétel banális, humoros, parodisztikus és szélsőségesen szánalmas epizódjának elmeséléséhez. Ez pedig, mármint az „UFO-s vonal” teljesen normális egy olyan világban, mint a comics-é, ahol a szuperhősök a tulajdonságaik alapján valahol jobban földönkívüliebbek, mint maguk a földönkívüliek. Az űrlény vonal teljesen eltávolítja a főhőst és szerelmét a drezdai borzalomtól, olyannyira, hogy Pilgrim és párja elrablása egy egész új távlatot nyit magában a képregény szerkesztése és szerkezete kialakításában. Erről Szép Eszter megjegyzi: „A képregény Billy Pilgrim széttöredezett életét mutatja be, amely össze nem illeszthető tapasztalatszilánkokká hullott. (…) Már a legelején megtanítja olvasóinak, hogy az időbeli elszabadulást, a linealitás felbomlását lila foltokat és pacákat tartalmazó felületekkel jelölik majd.”

A kritikus írása végén a feldolgozás két szerzőjének zseniális dramaturgiai, szerkesztési megoldásait ecseteli, majd az egyik negatív szereplő bemutatása kapcsán úgy fogalmaz: „… a szövegbuborékok olyan mélységét nyitják meg a képnek, mint a macisajton macisajtot tartó mackó.” Szerintem maradjunk ennyiben. És persze feltétlenül olvassuk el ezt a képregényt, mert kihagyhatatlan.