Navarrai Margit (1492-1549) I. Károly francia királyi herceg és Lujza, savoyai hercegnő lánya I. Ferenc király testvére volt. Személyét a leghízelgőbb jelzőkkel látták el kortársai. A „tizedik múzsa”, „Valois gyöngye”. François Rabelais, akit Navarrai Margit a pártfogásába vett egyenesen „A hölgy az egyszarvúval megtestesítőjének” nevezte. Ezek a dicséretek egyaránt kijártak az írónőnek és a királyasszonynak, aki I. Ferenc uralkodásának mozgalmas korában bölcsen kormányzott, ha kellett diplomataként vitázott és – mint ahogy La Fontaine megjegyezte – mit sem engedett szigorú erkölcseiből és hitéből. Elegánsan és határozottan lavírozott a katolicizmus és a születő protestantizmus között, az sem rettentette vissza, hogy az egyház megreformálásának igénye kiváltotta az egyházi hatalmak haragját.

Kép forrása

Decameron után Heptameron

A Heptameron megírásának pontos időpontja máig ismeretlen. Feltételezések szerint az 1540-es évek elején jöhetett az ötlet Navarrai Margitnál a mű megírására, amikor arra ösztönözte a humanista Antoine Le Maçont, hogy fordítsa franciára Boccaccio Decameronját. A hetvenkét novellából álló Heptameron Navarrai Margit halála miatt befejezetlen maradt.

Az első kiadás az írónő halála után jelent meg 1558-ban Szerencsés szeretők történetei címmel. Jeanne d’Albret, a királynő örököse kérésére Claude Gruget Heptameron Navarra királynőjének novellái címmel 1559-ben kiadott egy teljesebb változatot.  

A Heptameron kerettörténete: tíz nemes úr és hölgy egy dél-franciaországi apátságban kénytelen meghúzódni, mivel a nagy esőzések miatt megáradt folyó elsodorta a hidat. Míg a Decameronban hét nő és három férfi szerepel, Navarrai Margitnál öt nő: Parlamente, Oisille, Longarine, Emarsuite és Nomerfide, valamint öt férfi: Hircan, Guebron, Simontault, Dagoucin és Saffredent.

A társaság elhatározza, hogy amíg a hidat helyreállítják, igaz történetek mesélésével mulattatják magukat és egymást. A tíz napra tervezett történetekben megelevenedik az uralkodó, I. Ferenc király eseményekben bővelkedő kora. A történetek a társadalom legkülönbözőbb képviselőit állítják pellengérre: álnok udvaroncok és udvarhölgyek, kikapós feleségek, kéjsóvár csuhások, felszarvazott férjek, ármánykodó kereskedők és ügyvédek, együgyű parasztok kelnek életre a mulatságos és tanulságos novellákban.

Az első nap Elöljáró beszédében Parlamente, aki mögött maga a szerző, Navarrai Margit rejtőzik utal arra, hogy A Heptameron Boccaccio Dekameronjának mintájára íródott. Azt is jelzi, hogy Boccacciótól eltérően csak valóságos történeteket fogunk olvasni: „azt hiszem, senki sincs közöttünk, aki ne olvasta volna Boccaccio Száz Elbeszélését, amelyet nemrégiben fordítottak le olaszból franciára, s amelyet Ferenc király, e néven első, a trónörökös úr, a trónörökösné asszony, Margit asszony oly nagyra tartanak, hogy ha Boccaccio ott, ahol van, hallaná őket, okvetlenül feltámadt volna e fényes személyek dicséretére. Ugyanakkor azt is hallottam, hogy a nevezett két hölgy más udvarhölgyekkel együtt elhatározta, hogy hasonlóképpen cselekszenek ők is, habár egy dologban Boccacciótól eltérően: csak valóságosan megesett történeteket írnak meg. (…) mindenki elmond egy történetet, mely vele esett meg, vagy amelyet szavahihető ember szájából hallott. Tíz nap elteltével kikerekedik a száz…”

Kép forrása

Álnok egyházfiak

Az egyházi személyek vitriolos kigúnyolása egyaránt domináns téma Boccacciónál és Marguerite de Navarre-nál. A Decameronban a papok és apácák botrányos életmódja és a köznép hiszékenysége és elvakult hitbuzgalma egymás mellett kerül bemutatásra. A hatodik nap tizedik novellájában például Cipolla testvér megígéri a hiszékeny parasztoknak, hogy megmutatja nekik Gábriel arkangyal szárnytollát. Azonban csak széndarabokat talál, mire azt hiteti el az együgyű emberekkel, hogy ezek azon széndarabok, amiken szent Lőrincet megsütötték.

A Heptameronban a papok ravaszsággal, csellel próbálják elcsábítani a lányokat, asszonyokat, az erőszaktól sem rettennek vissza, sőt a vérfertőzés bűnét is elkövetik. Navarrai Margit novelláiban azonban a nép nem oly hiszékeny, mint Boccacciónál. A történetek végén az álnok egyházfik elnyerik büntetésüket.

Az ötödik történetben két niort-i franciskánus barát meg akar erőszakolni egy révésznőt, aki túljár az eszükön: „A couloni réven, Niort közelében, volt egy révésznő, aki éjjel és nappal vitte át az utasokat. Történt egyszer, hogy az említett Niort városából két franciskánus barát kelt át vele a folyón, (…) elhatározták, hogy erőszakot tesznek rajta, ha meg ellenkezik, a folyóba vetik.” Az asszony ezt mondta nekik: „Azt akarom, hogy egyiktek a másik után töltse kedvét velem, mert igencsak szégyellném magamat, ha mindketten egyszerre látnátok. Döntsétek el ti, melyikteké legyek először.” A két barát ebbe beleegyezett. Az asszony átvitte a fiatalabbat a másik szigetre, majd elrúgta a csónakot a parttól, így megszabadult az álnok papoktól és a törvény kezére adta őket.

A huszonkilencedik történetben „Egy plébánost megzavart egy váratlanul hazatérő parasztember, kinek a feleségével éppen szerelmeskedett, de hirtelenjében megtalálta a módját, hogyan menekedjék a bajból a jóember rovására, ki mindebből semmit sem vett észre.” A harmincegyedikben „A franciskánusok egyik kolostorát a benne lakó barátokkal együtt felperzselték, örök emlékezésül egyiküknek latorságára, ki felgerjedt egy asszonyszemély iránt.”A csuhásokról talán a legmulatságosabb és egyben a legelrettentőbb a negyvennyolcadik történet, amelyikben egy franciskánus barát furfangosan bekerül egy ifjú menyecske ágyába, ám a kaland végén levágják a karját meg a lábát: „a franciskánus, aki, meghallván, hogy a menyecske ágyba bújik, nyomban levetette szürke csuháját, hogy a férj tisztét betöltse; félve azonban, hogy rajtakapják, csak rövid ideig maradt ott; utána elment onnét egy fasor végébe, ahol a társa leselkedett, s intett neki, hogy a férj még táncol. Mire a franciskánus, nem elégítvén még meg ocsmány bujaságát, visszatért, hogy ismét a menyecskével háljon, s vele maradt mindaddig, míg a társa jelt nem adott, hogy ideje szedni a sátorfáját.” Amikor a férj abbahagyta a táncot, felkereste feleségét és bebújt mellé. Az asszony, aki azt hitte, hogy férje már harmadszor keresi fel az ágyban, megkérdezte: „Hát azt végezte kegyelmed, hogy többé soha nem aluszik, s folyvást engem gyötör?” Ekkor derül ki, hogy a barát helyettesítette a férjet. Nosza, utánaered a násznép a barátoknak és elkapják őket a szőlőben: „Ott érdemük szerint ellátták a bajukat, mert minek utána jól elverték őket, karjukat, lábukat levágták, s ott hagyták mindkettőt Bacchus isten és Venus istennő őrizetére, kiknek jobb tanítványai voltak, mintsem Szent Ferencnek.”

Kép forrása

„Kettős élvezet megcsalni a csalót”

A Heptameron valamennyi novellája előtt egy összefoglaló szöveg áll, amiből megtudhatjuk, kit kinek az ármánykodása tesz tönkre, ki, kinek és hogyan jár túl az eszén vagy ki kivel tesz jót. Több novellája figurázza ki a férjeket, akiknek eszén feleségük túljár. A hatodik történetben „Egy félszemű vénember, az alençoni herceg belső inasa, tudomást szerzett róla, hogy a felesége beleszeretett egy fiatal emberbe, s meg akarván tudni az igazságot, színleg néhány napra vidékre ment, ahonnan váratlanul visszatért, ámde az asszony, akinek kelepcét akart állítani, átlátott a szitán, és ő szedte rá az urát, aki azt hitte, hogy túljárhat az eszén”. A nyolcadikban „Bornet, ki nem volt olyan kényes a hitvesi hűségre, mint a felesége, kedvet kapott a szobalányára, s tervébe beavatta egyik cimboráját is, ki a kezére járt, remélve, hogy maga is részesül e zsákmányból; Bornet azonban, azt hívén, hogy a szobalánnyal fekszik le, tulajdon feleségével hált, s tudtán kívül még a cimboráját is részeltette a gyönyörűségből, amelyhez egyedül neki lett volna jussa, s ilyenképpen fölszarvazta önmagát, míg felesége bűntelen maradt.”

Marguerite de Navarre történeteiből természetesen nem hagyhatta ki a királyt, I. Ferencet sem, aki a novellákban szép, lovagias, életszerető és főleg a nők kedvence. A huszonötödik fejezetben a még ifjú herceg elcsábítja egy ügyvéd feleségét, ám a mesélő hozzáteszi: „ámbátor ilyen életet élt, amint itt elmondtam, mégis istenfélő és jámbor uralkodó volt. Ha odafelé nem is, de visszatérőben soha el nem mulasztotta, hogy meg ne állapodjék a templomban, s buzgó imába ne merüljön; a szerzetesek pedig, kik hajnali áhítatra betértek a templomba, s távozóban még mindig ott látták térdelni, szentül hitték, hogy ez a legjámborabb ember a föld kerekén.”

A történetek végén a társaság valamennyi tagja elmondja véleményét a hallottakról. Boccacciónál az egybegyűltek reakciója az egyes történetek hallatán azonos: öröm vagy szomorúság, csodálat vagy elutasítás. Ez az egyéges magatartás az arisztokrácia morális homogeneitását tükrözi. Navarrai Margitnál más a helyzet. A Heptameronban megszólalók filozófiai nézetei nagyban eltérnek egymásétól. Az elbeszélések vitákra adnak alkalmat. Mint ahogy a könyvben olvassuk: „A történetet nagy figyelemmel hallgatta az egész társaság, de eltérők voltak a vélemények.”

A Heptameron magyarul több kiadásban is megjelent. A részleteket Antal László fordításában közöltem.