Ezúttal visszatérünk a legújabb irodalmi szaksajtó, a 1749.hu oldalára, ahol sem a túlharsogás, sem a bulváridiotizmus nem róható fel a készítőknek, inkább az alapos és megszívlelendő megközelítés, ami jellemzi ezt a honlapot. Ezúttal egy érdekes regénybe oltott társadalom-tudományos értekezésről fogalmaz hosszan a kritikus. A téma a holland sztáríró, Ilja Leonard Pfeijffer Grand Hotel Európa című könyve.

Kép forrása

Európa besokalt

Amikor megláttam a tárgyalt kötet címét, egyből beugrott lírai kísérleteimről szóló évek egyik zsengéje, a Hotel Europa, melyet rév-komáromi látogatásom során szerzett hangulatok ihlettek még 1989-ben, s melynek később, a rendszerváltás után egész profetikus üzenete lett. A másik dolog, ami Balogh Tamás irodalomtörténész, műfordító cikke kapcsán még elsők között eszembe jutott, hogy mi magyarok, ha nem is irigykedve, de mindenesetre értetlenül olvasunk arról, hogy a nyugat-európai helyszínek lakói, dolgozói megcsömörlöttek a gigászi idegenforgalomtól, immár visszájára fordult a dolog. Ahol egykor a turisztikai attrakciók sokasága miatt nemzetgazdasági ágazati tényezőként üdvözölték az idegenforgalmat, ott most például a velencei Szent Márk téren betiltották a gurulós bőröndök használatát. Európa besokalt a turisztikai bevételektől, s úgy fest, hogy a világjárvány ezen enyhített.

Kép forrása

Tömegturizmus, mint negatív dolog

Balogh Tamás persze ennél mélyebbre ásott Ilja Leonard Pfeijffer Grand Hotel Európa című könyvében és a tömegturistáktól való undort helyezte a problémák középpontjába. Az író két vonalon dolgozott ezzel a könyvével. Egyrészt egy romantikus kalandregényt írt, mely kifejezetten olvasmányosan mesél az író és múzsája különös násztáncáról, a helyszín Velence, illetve más olasz helyek. A másik vonal maga az a téma, melyet a regénybeli író fel kíván dolgozni, mégpedig és tehát: a tömegturizmus. Egész pontosan a tömegturizmus, mint negatív dolog. Balogh ezt írja: „Pfeijffer metsző iróniával – bár szerintem nem egészen igazságosan – mutatja be a „tömegembereket”, akik a karanténból kiszabadulva egyből útra kelnek, és jó dolgukban, vagy „mert megérdemlik”, újra elárasztják a tengerpartokat és a történelmi városokat.” Ha valaki élt már huzamosabb ideig ilyen településen, térségben – jelzem én igen – az tudja, hogy Pfeijffer miről ír, de nekünk magyaroknak azért most nem biztos, hogy ezt kell zömében kinyilvánítanunk, itt most nagyon is jól jön az a bizonyos tömegturizmus, már ha a pandémia engedi.

Kép forrása

Mit lát a velencei mikrotársadalom?

A 1749.hu kritikájában rendkívül alaposan merülhetünk el az „álom az álomban” típusú regény elemzésében. A kritikus rámutat, hogy az író Clio nevű szerelmével folytatott regénybeli románca a fedősztori, mely egy Caravaggio-festmény utáni kutatással amolyan dan brown-osra vált egy ponton túl. A kritika kitér arra is, hogy bár a szerző gondosan ügyelt, hogy a velencei mikrotársadalom minden rétegének képviselője megszólaljon a tömegturizmus átka témában, ám „a fejtegetések nemegyszer nagyon találóak, és vitára ingerlőek, de hiányzik belőlük a ritmus, nincs bennük dinamika: minden beszélő ugyanazon a hangon és ugyanabban a stílusban értekezik, igazából ugyanazt mondja jó hosszan…” Társadalmi kérdések, tudományos megközelítés, kulturális tematikájú vita, esztétikai megfontolások, a média által hagyományosan szövegezett értekezések szabdalják a regény amúgy egészen egyedi vonalvezetését, hangulatát. Balogh Tamás mégis úgy véli, hogy az írás helyenként közhelyes és egysíkú. Ezzel persze a gyakorlott olvasót, könyvfogyasztót egy picit el is riasztja, de az egész kritikából inkább az tűnik ki, hogy a cikkíró a könyvön túl, annak ürügyén akart több más jelenségről gondolatok megfogalmazni.

Európa – és ezt már én írom – még nincs kint a pandémiából, Európa éledezik, benne Magyarország is, hasonlóan a nyugati részekhez nem igazán tudja, hogy minek örüljön, a túlélésnek vagy annak, hogy újra kell gondolnia gazdasága potenciáljait, és ezek által pénzelt identitását.