A fájdalom a „kötelező jó közérzetet” zavaró hiba

MEGJELENT: 2021. november 12., péntek | SZERZŐ: Maczkay Zsaklin

A könyv borítóján egy – a címlapot szinte teljes terjedelmében elfoglaló, töredezett gyufaszálat látunk. Egy „túlélésre ítélt”, ám valójában funkcióját vesztett, „életképtelen” tárgyat, mely szűkszavú gesztusként jelzi a kötet alapkérdéseit, amiket Byung-Chul Han lebilincselő, ugyanakkor megrázó módon oszt meg olvasóival.

A csillapítás lehetséges szinonimája a negatív jelentésrétegeket is hordozó tompítás, melynek (megítélés szerint) pesszimista, netán realista látószögéből vizsgálva, súlyos dilemmához érkezünk. Nevezetesen, hogy az eltompított érzékek és gondolatok mennyire egyeztethetők össze az ember metafizikai létével, s a „nagy tettek” véghezviteléhez szükséges önmeghaladással? Illetve, hogy az egyéni szinteken túllépve, a tömeges méretű „tompulás” milyen torzulásokat eredményez egy-egy társadalomban?

Efféle kérdésekre keresi a választ (választöredékeket) a dél-koreai születésű, svájci filozófus, kultúrteoretikus. Miközben egy sor filozófiai- és kultúrtörténeti példán keresztül arra is rámutat, hogy a mai kontextusba ágyazott problémafelvetés, azaz, hogy – a szenvedést, a fájdalmat „érdemes-e felvállalni” szellemünk felemelkedése érdekében, – cseppet sem mai. Valójában az emberlét örök dilemmája.

Kép forrása

Az algofóbia eluralkodása

A kötet egy Ernst-Jüngertől vett idézettel indul: „Mondd meg, hogyan viszonyulsz a fájdalomhoz, és én megmondom, ki vagy”. A jüngeri gondolatot a szerző kiterjeszti az egész társadalomra. Úgy véli ugyanis, hogy a fájdalom megítélése a mindenkori társadalom megértésének kulcsa, ezért, mondja, a társadalomkritikának egyúttal a fájdalom hermeneutikájával kellene szolgálnia.

A mai, fogyasztói társadalmakat – állítja a könyv alaptétele, – szélsőséges algofóbia, azaz a fájdalomtól való rettegés jellemzi. Han szerint a társadalmi térben (beleértve a politikai színteret) eluralkodott algofóbia miatt minimálisra csökkentek a fájdalmas összecsapásokkal járó (ám éppen azáltal katarzishoz vezető) konfliktusok. A mindennapi életet a konformitás és a konszenzuskényszer hatja át. A csillapító politika nem akar „világmegváltó” reformokat, helyette az egyének komfortzónáját gondosan szem előtt tartó, rövidtávú látszatmegoldásokat keres.

A palliatív gondolkodás alapja – írja Han, – egy paradigmaváltás, melyben a fájdalom a „kötelező jó közérzetet” zavaró hibaként értelmeződik. David B. Morris amerikai fájdalomkutató megfogalmazásában: „A mai amerikaiak valószínűleg az első nemzedék a Földön, amelyik a fájdalommentes létezést afféle alkotmányos jognak tekinti. A fájdalom botrány.”

A pozitivitás (vagy más szóval csillapítás) társadalma azonos a teljesítménytársadalommal, ahol a jól-lét garantálja a zavartalan teljesítőképességet.

A svájci gondolkodó a későbbiekben többek közt Foucault és Jünger nyomán elemzi a folyamatot, mely a fájdalmat „előretolt állásként”, a testet pedig egy magasabb célt szolgáló eszközként értelmező, – hősies világképtől egy neoliberális boldogságkultuszig vezetett, ahol a „hedonisztikus test minden magasabb cél nélkül tetszik önmagának és élvezi önmagát.” A neoliberális boldogságfogalommal fémjelzett társadalmakban – olvashatjuk, – az „önmagát megvalósítani akaró” egyén az önmotiváció és önoptimalizálás parancsában él, és szabadnak képzeli magát, miközben kényszer nélkül, önként zsákmányolja ki önmagát.

A „pozitív” hatalom valójában egy alattomos csellel él. Azáltal ugyanis, hogy a fájdalmat magánüggyé (egyéni szinten kezelendő pszichológiai vagy orvosi problémává) változtatja, eltereli a figyelmet a szorongást és bizonytalanságot keltő, társadalmi méretű problémákról.

Kép forrása

Tetszés és túlélés

E „pozitivitásban” átértelmeződik a művészet szerepe is. A tetszés kultúrájában az alkotásoknak nem kell (megrázó, a „jóérzésekből kizökkentő”) „magasabb igazságokat” megszólaltatniuk; az elvárás velük szemben sokkal inkább az, hogy „instagramképesek” és tetszetősek legyenek. A like-ok világában feledésbe merül a művészet által átélt fájdalom tisztító, katartikus ereje. A fogyasztói és a kulturális szféra közötti határ összemosódik, s Adorno híres mondása – „a művészet világidegenség” – egyre inkább érvényét veszti.

A kötet külön fejezetben foglalkozik a járványhelyzettel, mely a filozófus véleménye szerint valójában csak tükröt tárt a fentiekben leírt társadalmi méretű torzulások elé. Láthatóvá tette azokat a „sebeket”, melyek korábban láthatatlanul fejtették ki romboló hatásukat. A világot pánik járta át, és ebben a pánikban a túlélés „abszolutizálódott.”

„A vírus behatol a csillapítás jó közérzeti zónájába, és karanténná változtatja, amelyben az élet egészében túléléssé merevedik. Minél inkább túlélés az élet, annál jobban szorongunk a haláltól. Az algofóbia végső soron thanatofóbia” – írja.

Kép forrása

Az utolsó ember

A kötetből az is kiderül, hogy e kérdésfelvetések évszázados filozófiatörténeti hagyományban gyökereznek, melyek közül a legismertebb „algofóbia-kritika” feltehetően Nietzschéhez köthető. A fájdalommentes, középszerű boldogságra törekvő, önmagán felülemelkedni képtelen embertípus (illetve az általa létrehozott, örökösen egyforma társadalom) nagy teoretikusához.

Tanulmányában Han számtalan elődhöz nyúlik vissza, hogy gondolatrendszereikből kiindulva, a fájdalmat különféle aspektusokból tegye vizsgálat tárgyává. A fájdalom – radikális változáshoz, fejlődéshez elengedhetetlen – dialektikáját Hegel rendszerén keresztül világítja meg, míg a fájdalom ontológiájához a fájdalmat a lét és a nemlét felől elgondoló Heidegger segítségével viszi közelebb az olvasót.

A szerző izgalmas példákkal szolgál a szépirodalom és művészet más területeiről is. A fentebb említett „paradigmaváltás” legmegrázóbb aspektusát Paul Valéry Teste úr betegségéről szóló írásán keresztül jeleníti meg. A deszakralizáló folyamat „utolsó mozzanatát”, melynek során a fájdalomcsillapítókkal leküzdött testi kín teljes mértékben kiesett a szimbolikus rendből. „Teste úr Paul Valérynál a modern, érzékeny szubjektum képviselője(….) Végleg elhagyta őt az egész keresztény narratíva, amely isteni narkotikumként vagy serkentőként hatott.” Han Helmut Lethen vonatkozó tanulmányából idéz: „A fiziológusok és anatómusok a 19. században látszólag véglegesen megfosztották a kulturális testet a keresztény szemantikától.(…) Valéry mondata Nietzsche „Isten halott” kijelentésének a szomszédja. Ezekkel a mondatokkal a világegyetem hidege éri csontjainkat.” A svájci filozófus Teste úr ellenpontozására Avilai Szent Teréz önéletrajzi írásából idéz, melyben a testi fájdalom misztérium: az Istenhez való viszony elmélyítésének eszköze.

A fájdalom poétikája című fejezetből többek között Kafka, Proust és Schubert felemelő gondolatait ismerhetjük meg, akik személyes példájukon, testi kínszenvedéseiken keresztül mutatják meg, hogy a fájdalomban és a tragikumban rejlő szépség és erő a legnagyobb alkotások (cselekedetek) katalizátora lehet.

Byung-Chul Han kötete azonban nem ezekkel a felemelő érzésekkel zárul, helyette egy szélsőségesen negatív végkifejletet sejtető „jövőképpel” ereszti el olvasóit. Az utolsó ember címet viselő zárszóban Nietzsche, Fukuyama, Edward Bellamy és David Pearce ideológiáit alapul véve arra figyelmezet, hogy a boldogságkultusz és az értékeket a puszta túlélésért feladó harc következménye egy végletekig lecsupaszított, minden értelemtől és jelentéstől megfosztott „nem emberi” világ lehet. „Az ember megszünteti magát a túlélés érdekében. Esetleg elérheti a halhatatlanságot, de csak az élete árán.”


Megosztás

Egypercesek

Az utazás – podcast kritika - ajánló

Az utazás – podcast kritika - ajánló

Ízig-vérig fekete komédiát kapunk

Kalapács alatt Emile Zola egyetlen regényének kéziratai

A kézirat árát előzetesen 100-150 ezer euróra becsüli a párizsi Sotheby's aukcósház

Átadták a Déry-díjat

Idén Gács Anna esszéista, irodalomtörténész, Solymosi Bálint író, költő és Zádor Éva műfordító részesült az elismerésben

Egy fekete író tapasztalatairól szóló szatirikus regény nyerte el az amerikai szépirodalmi Nemzeti Könyvdíjat

A 43 éves Jason Mott a kívülállóknak, a furcsáknak, és azoknak ajánlotta a díját, akiket zaklattak és félreértetek

Tandori Dezső hagyatékával gazdagodott az Apor Vilmos Katolikus Főiskola

Az intézmény a köteteket egy külön, erre a célra speciálisan átalakított, zárható polcrendszerrel ellátott helyiségében helyezte el, amelyet dedikáltan Tandori Dezső és Ágnes hagyatéknak neveztek el