Amrita Sher Gil, „az indiai Frida Kahlo” kétségkívül a XX. század egyik legizgalmasabb festőegyénisége volt. Személyiségében hordozott mindent, ami révén korszakalkotó művésszé válhatott. Kivételes tehetsége erős intellektualitással, mély empátiával és forradalmian új látásmóddal párosult, a Sors pedig mindehhez – kiapadhatatlan inspirációval szolgáló, – kalandos és fordulatos életúttal ajándékozta meg. Huszonkilenc év adatott csupán neki, ám e rövidke idő is elegendő volt ahhoz, hogy az indiai-magyar művész India legnagyobb festőnőjévé legyen.

Kép forrása

Két világ határán

Dacára annak, hogy az elmúlt egy-két évtizedben nagyszabású kísérletek születtek e pálya népszerűsítésére, a félig magyar festő életműve Magyarországon a széles nagyközönség számára még napjainkban is a kevésbé ismertek közé tartozik. Szunyogh Szabolcsot, saját bevallása szerint, részben e „homályból való kiemelés vágya” inspirálta Sher-Gil életrajzi regényének megírására. Mindamellett, hogy a rádzsa gyönyörű lányának – és vele együtt a hozzá tartozó Hold-udvarnak – az élete, szó szerint regény oldalaira kívánkozott.

A kötet – a híres művészek (Coco Chanel, Alma Mahler, Édith Piaf, Frida Kahlo) élettörténetét bemutató sorozat darabjaként jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában.

Szunyogh Szabolcs író, újságíró, rádiós műsorvezető, számos ismeretterjesztő- és riportkötet, illetve ifjúsági regény szerzője. Több írásának központi témája a különböző korokban, társadalmi helyzetekben élő nők művészeti, tudományos szerepvállalása (esélyei, korlátai és lehetőségei). Az írót ebbéli érdeklődése is motiválhatta a témaválasztásban, noha Amrita pályája a legkevésbé sem nevezhető tipikus jelenségnek.

Két világ határán élt. Egyszerre volt európai műveltséggel rendelkező, magyarul beszélő és gondolkodó hazánkfia és az arisztokrácia pompájában élő indiai „hercegnő”.

Kép forrása

A családi örökség

Már anyjának, a beregszászi Erdőbaktay Gottesmann Antóniának az életútja sem volt mindennapi. Kikeresztelkedett zsidó nagykereskedő lányaként, sokoldalúan képzett, független nőként kezdte meg művészi karrierjét. Gyönyörűen zongorázott és hegedült, hangjával pedig elkápráztatta egész Kárpátalját. Apja Itáliába küldte, hogy magától Puccinitől tanulja meg az operaénekesi pálya fortélyait. Ám Olaszországból – Puccini féltékeny felesége elől menekülve – Indiába utazott, és egy pandzsábi hercegnő társalkodónője lett. Indiában aztán, egy váratlan fordulattal, lecsapta a hercegnő kezéről vőlegényét, az Észak-Indiában fekvő Simla város trónörökösét, Umarot, és azonnal magával is vitte Budapestre, a Szilágyi Dezső tér 4-be.

A beregszászi Mici (ahogy mindenki szólította) így lett a felesége a dúsgazdag rádzsának, aki „rádzsasága” mellett tudós csillagász volt, filozófus, nyelvész és fotográfus, nem mellesleg pedig Viktória királynő kegyeltje. E különös kettős – a vörös hajzuhatagú, extrovertált Mici, valamint a tolsztojánus életmódjáról és erőszakmentességéről híres Umaro – szerelmének gyümölcse lett két, külső jegyeiben indiai vonásokat őrző lány, Indira és Amrita. A lányok Budapesten nőttek fel; a család csak az első világháború után költözött vissza Indiába. Ám a nyarakat ezt követően is az akkortájt még szegény, sváb falucskának számító, Duna-parti Zebegényben töltötték.

Kép forrása

Budapestről Párizsba és az egzotikus Indiába

A regény kaleidoszkópszerűen (és olykor talán némileg csapongóan) ugrál a gyerekkor, a fiatalkor és a befutott művész életepizódjai között. Megelevenedik a Szabó Dezső téri rezidencia, ahová Mici jóvoltából bejáratos volt a magyar művészvilág színe-java: Karinthy Frigyestől és Kosztolányitól kezdve Jászai Mariig, Aba-Novák Vilmosig, és nem utolsó sorban Mici öccséig, az Amrita életében is kiemelt fontosságú Baktay Ervinig.

A művész első ecsetvonásai is ide köthetők, a gyerekkori rajzok már kimagasló tehetségről, mindamellett pedig koránál jóval érettebb gondolkodásmódról árulkodnak. Másrészről pedig már ekkor fölsejlik bennük az Amritát később olyannyira jellemző kettősség: a „Kelettől megörökölt” élénk, gyakran harsány színvilág és motívumkincs, illetve az európai ember látásmódja.

Pest után egy hosszabb lélegzetvétel erejéig Párizsban időzhetünk. Itt tanult Sher-Gil a legkiválóbb francia mesterektől, miközben szédületesen (és szerelmi botrányoktól zajosan) cikázott a bohém negyed sikátorai, a Képzőművészeti Egyetem termei, a forradalmi hangulatú nyomortanyák és az arisztokrácia estélyei között. A francia főváros a művésznő életének mindvégig egyik fő színtere maradt. Itt aratta első kirobbanó sikereit is; mindössze húszéves például, mikor elnyeri az egyik legrangosabb díjat, a Párizsi Szalon aranyérmét.

Szintén olvashatunk a zebegényi nyarakról, ahol a rádzsa lánya Szőnyi István által merül el a fény- árnyékok és kontúrok rejtelmeiben, hogy aztán festményei mindvégig megőrizzenek egy-két Szőnyi tanítványra valló ecsetvonást. De itt bontakozik ki a végzetes szerelem is, Amrita és első unokatestvére, a koldusszegény orvos, Egon Viktor között. Ő volt Amrita zaklatott életének egyetlen nagy szerelme, és – a világgal szembefordulva fölvállalt – férje; néhány évvel később pedig annak az illegális műtétnek a végrehajtója, mely feltételezések szerint nagyban hozzájárult Amrita korai halához.

A szerző igyekszik megvilágítani a lélektani motivációkat, és hiteles képet formálni erről az érzékeny, nyugtalan és nyugtalanító, (saját korában főképp) szabadelvűnek számító, világpolgár művészről, aki – miközben festményein egymásba forrasztotta a Keletet és a Nyugatot – lelke legmélyén idegennek érezte magát. És akinek harsány életigenlése mögött gyakran egzaltált vonások sejlenek föl; a se ide, se oda nem tartozás fájdalma.

A kötetben – ahogy a cím ígéri – szenvedélyek elevenednek meg, végletes érzelmek, harcok – egy félig európai, félig ázsiai lány hite, világmegváltó ideái, barátságai, szerelme és gyors repülése, melyek végül kitörölhetetlen nyomot hagytak a hazai és a nemzetközi művészettörténet lapjain.