Mit mond a profit-propaganda a bevándorlásról?

Erős politikai felhangokkal kísért beharangozók adták hírül a közelmúltban, hogy megjelent immár magyarul is Bryan Caplan közgazdász és Zach Weinersmith rajzoló képregénye, amely a fülszöveg szerint „számos új, izgalmas nézőponttal gazdagítja a bevándorlásról szóló vitát. ... Könnyen követhetően és nehezen cáfolhatóan érvel a bevándorlás akadálymentesítése mellett. … Előítéletek helyett a tényekre koncentrálva megvizsgál minden, a bevándorlás ellen felhozott fontosabb érvet…” És így tovább.

Valójában Caplan és Weinersmith kötete primitív, áltudományos propagandakiadvány, amely nem mentes a rasszista felhangoktól, sőt általánosságban is inkább nevezhető emberellenesnek, mint olyasminek, ami „az egész emberiség javát szolgálná” – hogy újra idézzek a fülszövegből.


Szándékosan szélsőséges álláspont

Mielőtt belevágnék a kötet bemutatásába, hadd meséljem el, hogy néhány nappal ezelőtt érdekes és izgalmas beszélgetésre mehettem el. A Tranzit kávéházban ült vitaasztalhoz Orbán Balázs, a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai ügyekért felelős államtitkára, a Mathias Corvinus Collegium elnöke, az internet segítségével bekapcsolt Bryan Caplan, a George Mason Egyetem közgazdaságtan professzora, a Szabad a pálya – vajon mit mond a tudomány a bevándorlásról című képregény szerzője, és Kováts András, a Menedék-Migránsokat Segítő Egyesület igazgatója.

A beszélgetés során Caplan élőszóban is kifejtette nézeteinek egyik-másik sarokpontját. Elmondta például, hogy szerinte a határok teljes, korlátozások nélküli megnyitása óriási gazdasági előnyökkel járna, nemcsak az érkezőknek, hanem a befogadó országoknak is. Hozzá tette, hogy az Európai Unióban dolgozó magyarok is gazdasági előnyt jelentenek a befogadó országoknak. Számításai szerint a bevándorlás gazdasági előnye évente több ezer milliárd dollár is lehet, emellett pedig eltörpülnek a hátrányai.

Orbán Balázs nagyon érdekes választ adott a közgazdász felvetéseire. Arról beszélt, hogy a kötet provokáció. Olyasféle kiadvány, amely szándékosan vesz fel szélsőséges pozíciót, remélve, hogy ezáltal a konszenzus majd közelebb lesz az általa vallott nézőponthoz. Nem valószínű – mondta az államtitkár –, hogy az amerikai közgazdászprofesszor komolyan gondolná állításait.

Nem is lehet azokat komolyan venni, mint az a beszélgetés egy érdekes pillanatában kiderült. Amikor ugyanis Caplan felhozta, hogy nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európában is rengeteg lakatlan terület van, ahova nyugodtan költözhetnének emberek, és a szabad piac majd a megoldást találna munkaerőpiaci elhelyezésükre, Kováts András meglepetten szólt közbe. A Menedék egyesület igazgatója rámutatott, hogy Caplan olyasmiről beszél, ami egyszerűen nem létezik.  A menekültek sok esetben képzetlenek, vagy nincs rájuk kereslet a munkaerőpiacon, és jelenleg a világon nem létezik olyan működő modell, amely elhagyatott területek újra benépesítését migrációval oldaná meg. „Azok a területek nem véletlenül elhagyatottak” – fogalmazott Kováts, aki szerint Caplen ötlete a gyakorlatban biztosan nem működne.


Úton a rabszolgagazdaság felé

Ez a működésképtelenség az egész kötetre jellemző. Maradjunk pár gondolat erejéig a munkaerőpiaci helyzetnél. Caplan elméletének középpontjában ugyanis egy nagyon durva és nagyon embertelen (és mellesleg súlyosan téves) költség-haszon számítás áll, amely szerint a befogadó országokban megjelenő munkaerő „robbanásszerű világgazdasági növekedéssel járna, és végső soron az egész emberiség javát szolgálná.” Legalább is ezt írja a fülszöveg.

A feni képpáron magunk is követhetjük az érvelést. A szöveg szerint a rettenetes körülmények között élő emberek előnyösebb körülmények között bizonyára sokkal hatékonyabbak lennének. Ami elvileg bizonyára igaz, de Caplan mintha szándékosan megfeledkezne arról, hogy a fejlett országokban ma is milliószámra élnek olyan emberek, akik képzettség híján, vagy egyszerűen kulturális leszakadottságuk okán nem tudnak belépni a munkaerőpiacra.

Jó, mondja a szerző, illetve nem mondja, csak sugallja: a képzetlenek talán nem előnyösök, de a képzettek már igenis azok.  A képregényben ez a következő párbeszédben ölt formát:

Bryan: „Épp azt mutattam be, hogy a pénzügyi borúlátók bocsánatkéréssel tartoznak a bevándorlóknak.”

Amerikai: „Bocsánatkéréssel?”

Bryan: „A képzettség persze számít, de egy átlagos, minimum középiskolát végzett bevándorló bőven kitermeli a ráfordított költséget, sőt!”

Amerikai: „Ja, tényleg!”

Bryan: „Még a középiskolából kibukott fiatalok is BŐVEN kifizetődőek.”

Álljunk meg itt egy pillanatra! Az amerikai közgazdász itt ugyanis nem egyebet állít, mint azt, hogy a fejlett országok lakói akkor járnak jól, ha egyfajta agyszivattyút üzemeltetnek a szegény országok rovására. Caplan azt a világot tekinti ideálisnak, amelyben a migránsokat kibocsájtó, tehát nagyon is szegény országok magukra vállalják a gyerekek felnevelésének és a fiatalok taníttatásának, esetleg szakmai képzésének költségeit, majd az így felkészített emberek tudásukat a gazdag országok javára kamatoztatják.

Mit ne mondjak? Nem tűnik a leghumánusabb álláspontnak.

Ráadásul a koncepcióból hiányzik a munkahelyteremtés horribilis költsége, amely nélkül ugye nehéz lenne munkát adni a bevándorlóknak. Nem vagyunk a tizenkilencedik században, amikor az amerikai szűzföldek feltöréséhez egy ló és egy eke is elég volt. (Megjegyzem, a bevándorlók nagy része akkor sem jutott el a prérire, hogy – a pionírok álmait valóra váltva – önálló farmot hozzon létre. Erre a többségnek akkor sem volt pénze, ha a föld maga nagyon olcsó volt. Ellis Islandról az út nem a gazdasági szabadságba, hanem az ipari proletárok közé vezetett. Sejtésem szerint hasonló utat kínál az utilitárius professzor is a mai migránsoknak.)

Caplan elképzelései rémületesen emlékeztetnek Adolf Hitler felfogására, aki a német háborús gazdaság problémáit a koncentrációs táborokba hurcolt zsidók munkába állításával kívánta megoldani. Még ki is számoltatta, mennyit nyer az ország, ha a szokásos bér helyett csak akkora költséget vállal, hogy rabszolgamunkások ne haljanak éhen egy ideig…


Cinizmus és embertelenség

De van itt más is. Nézzünk csak rá erre a képpárra, amely a terrorizmus jelentőségét bagatellizálja! Kétségtelen, hogy viszonylag kevesen halnak meg a terrorcselekmények következtében. De, akik éppen meghalnak, megnyomorodnak egy-egy ilyen támadás során, vagy akik szerették a meggyilkoltakat, nos, azoknak nehéz elmagyarázni, hogy cserébe „robbanásszerű világgazdasági növekedés”-re számíthatnak. Enyhén szólva felelőtlen álláspontot képvisel a füzet, hiszen ezen az alapon ésszerű lenne radikálisan csökkenteni az egészségügyi kiadásokat, különösen az olyan betegek esetében, akik valószínűleg meg fognak halni, s így ezt a pénzt akár gazdaságfejlesztésre is fordíthatnánk. Vagy ésszerű lenne felszámolni a környezetvédelmi szabályokat, hiszen azok nélkül sokkal dinamikusabban növekedhetne a gazdaság…

De a cinizmusnak magasabb fokára is eljut Caplan. Egy helyen azt magyarázza, hogy „a bevándorlók gyerekei mélyen magukba szívják új hazájuk kultúráját” és jószerivel „egy generáció alatt felveszik az új kultúrát”.  (De már rövid idő alatt is „magukra szednek a kultúránkból ANNYIT, hogy produktív tagjai lehessenek a társadalmunknak” – hogy egy enyhén rasszista megjegyzést is idecsempésszek…)

Azaz elveszítik identitásukat, beolvadnak a befogadó társadalomba. Ha ezt az igényt, mondjuk az erdélyi magyarokkal kapcsolatban fogalmazná meg valaki, kulturális genocídiumról beszélnénk. Mert, hát az is lenne. Hogy Caplan nem gondolja annak, az egészen pontosan mutatja azt a morális mélységet, vagy inkább morálon-kívüliséget, amit képvisel.

És ezzel el is jutottam oda, ahova készültem. „Ha egy külföldi el szeretne fogadni egy állásajánlatot egy munkáltatótól… milyen morális alapunk van arra, hogy ezt megakadályozzuk?” – kérdezi a szerző, majd hozzá teszi, mintha soha nem hallott volna arról, hogy a munkás és a munkáltató közötti viszonyokat a modern jóléti társadalomban ezernyi törvény és alku szabályozza: „ezek nem jóléti intézkedések, hanem szabadon cselekvő felnőtt emberek közötti megállapodások!”

Kicsit sem kell baloldalinak lenni ahhoz, hogy tudjuk: dehogyisnem jóléti intézkedések! A „szabadon cselekvő felnőt emberek” közül a kiszolgáltatott korántsem cselekszik szabadon. Már csaknem kétszáz évvel ezelőtt felismerte a modern társadalom, hogy a tőkét erőteljes korlátok közé kell szorítani, különben a profitérdek minden emberi megfontolást felül ír. Caplan könyvét böngészgetve azonban az az érzésünk, a vadkapitalizmus legdurvább ideológiája most visszatért közénk.


Képek forrása