Az ikon, ahogy ez a köztudatban is szerepel, több egyszerű képzőművészeti alkotásnál. Ám az, hogy nehezen megfogalmazható misztériuma pontosan miben rejlik, vagyis, hogy az ortodox ember szemében miképp és miért testesíti meg a szentséget, kevésbé ismert a laikus nagyközönség előtt. 
Ruzsa György, az ikonkutatás legnagyobb hazai és nemzetközi szinten is elismert képviselője legújabb, „Hogyan nézzük az ikonokat?” című könyvében arra vállalkozik, hogy közelebb vigye az olvasót az ikonok lenyűgöző, ám a nyugati ember számára egy cseppet talán idegennek érzett világához. A művészettörténész-szerző hatalmas ismeretanyagot felölelő kötete a keleti szentképek és a hagyományos perspektívához szokott, nyugati „képolvasó” között feszülő szakadékot igyekszik áthidalni. Lépésről-lépésre vezeti be az olvasót az ikonok misztikus világába, melynek jellegzetessége, hogy minden (a laikus számára olykor talán lényegtelennek tűnő) részlet szimbolikus üzeneteket hordoz.

Kép forrása

Az ikon, mint a szent megjelenési helye

Az ikon - olvasható a kötetben - a hétköznapitól merőben különböző létszférába vezet, ezért nem közelíthető meg teológiai háttérismeretek nélkül. Ezek hiányában nem csupán a szentkép szakrális-morális tartalma, de esztétikai értékei sem tárulnak fel a befogadó előtt. Ez a megközelítés idegenszerű, hiszen a nyugati kereszténységben nem alakult ki hasonló képkultusz. 

„Az ikon nem egyszerűen szent ábrázolás.” - idézi a könyv Szergij Bulgakov atya írásából. „A pravoszláv hit szerint az ikon a kegyelem megjelenési helye. Mintegy Krisztusnak (az Istenszülőnek, a szenteknek) a megjelenési helye. A pravoszláv ember úgy imádkozik Krisztus ikonja előtt, mintha Krisztus előtt lenne.” Azaz nem egyszerűen ábrázolja a szentet, de valamiképp azonos is vele.
Nyugaton a vallási tárgyú képzőművészeti alkotások elkülöníthetők a vallási kultusztól, és így különösebb nehézség nélkül értelmezhetők „szimpla” műalkotásokként. Ez a különbözőség az ikon esetében egy érdekes, a könyvben több oldalról megvilágított problémát vet fel. Ha ugyanis az ikon nem tekinthető műalkotásnak, akkor kérdésessé válik eredeti rendeltetési helyétől, a „szent tértől” való elszakításának, s múzeumi keretek között való bemutatásának létjogosultsága is. 

Kép forrása

A másolat is „könnyezhet”
A templomok mellett „szent térnek” minősül minden olyan hely, ahol az ikon eredeti funkciójában létezik. A régi Oroszországban - írja a szerző - minden otthonban volt ún. ikonsarok („szép sarok”), ahol elhelyezték a nagy becsben álló szentképeket, de azok jelen voltak a középületekben is - a hivataloktól kezdve a kocsmákig (egészen a kommunista diktatúráig, mely fennállása alatt betiltotta ezt a szokást).
Az orosz közönség 1913-ban találkozhatott első ízben „festményként” kiállított ikonokkal, a Középkori orosz művészet címmel megrendezett moszkvai tárlaton. A kiállítást megelőzte a képek restaurálása, melynek során az ikonokat megtisztították a mécsesek, gyertyák által évszázadok alatt rájuk rakódott koromrétegtől, és a képet sokszor felismerhetetlenségig elsötétítő firnisztől.  A szentképek restaurálása és múzeumi bemutatásuk megosztotta a közönséget. Pavel Florenszkij atya, vallási gondolkodó szenvedélyes hangú írásaiban nem csupán tévedésnek, de egyenesen káromlásnak minősítette az ikon esztétikai átértelmezését. Úgy vélte, hogy „megtisztításuk” és szakrális funkciójuktól való elválasztásuk során élettelen tárgyakká silányulnak. 

Ezt némileg cáfolandó, elgondolkodtató tapasztalatot oszt meg az olvasókkal Ruzsa György. A történet főszereplője az egyik legjelentősebb magyarországi ikon, a Szűzanya máriapócsi ikonja, mely 1696-ban könnyezett. A csodát követően I. Lipót császár Bécsbe vitette a híres képet. Itthon sorra követelték az ikon visszaszállítását, amit a császár nem engedélyezett, ám készíttetett egy másolatot, amit Magyarországra hoztak. Ez a II. pócsi Szűzanya ikon jelenleg is a máriapócsi kegytemplomban található. Az érdekesség, hogy a másolat néhány évvel később, az eredetihez hasonlóan könnyezett. A könnyek nyoma, azaz a Mária szeme alatt elmosódott festék - írja a szerző - máig tökéletesen látható. 

Kép forrása

Az ikonkészítés titkai
Az ikon készítése nem hasonlítható egy hagyományos képzőművészeti alkotás létrehozásához, sokkal inkább nevezhetnénk imádságokkal és az ábrázolt szentekre való ráhangolódással telített szakrális cselekedetnek, szolgálatnak. Minden egyes részletnek jelképes üzenete van: a (tájegységenként különböző) kiválasztott anyagoktól és a színektől kezdve az egyes munkafázisok megosztásáig.
A kötet első fejezete a készítés négy fázisát mutatja be. Nevezetesen: az ikontábla kiválasztását és előkészítését, az alapozást, a megfestést és a befejező munkálatokat.
Számos érdekességet tudhatunk meg ebben a részben. Például, hogy a vászon helyett egyebek mellett azért festették a képet fára, mert a „lebegő” vászonnal szemben statikusságával az állandóságot, azaz átvitt értelemben az örökkévalóságot testesíti meg. Vagy azt, hogy az ikonokon az arcok alapja barnás-zöldes, amire a festés során felkerülnek a világosabb rétegek, így jelképezve azt a - sötéttől világosig, azaz a belső fényig, a megtisztulásig vezető - utat, amit az egyes embernek (jelen esetben a kép készítőjének) Isten felé kell megtennie. Olvashatunk még a színek szimbolikájáról, egyebek mellett az ikonokon bőségesen használt aranyról, mely - különleges ragyogásának és „fényvisszaverő” képességének köszönhetően - a legtöbb kultúrkörben szakrális üzeneteket rejt.  De azt is megtudhatjuk, hogy az egyes festészeti fázisok, azaz a známenscsik (előrajzoló), a dolícsnyik (a ruhák és a táj festője) és a lícsnyik (az arcok és a végtagok ruha által nem takart részeinek a festője) hogyan és miért oszlanak meg a tradicionális készítés során.

Kép forrása

„Rubljov Szentháromság ikonja létezik, tehát létezik Isten.”
Az első hallásra valószínűleg meglepőnek tűnő istenbizonyíték a már idézett Florenszkij atyától származik, akinek elragadtatása nem volt egyedülálló, hiszen az említett ikont számos nagy vallási gondolkodó (köztük Szent Ágoston) kiemelt helyen tárgyalta, és máig a világ egyik legjelentősebb és legszebb ikonjaként tartják számon.
A második fejezetet Ruzsa György Andrej Rubljov Ószövetségi Szentháromság-ikonjának elemzésére szenteli, így általa bepillantást nyerhetünk e szentkép bonyolult teológiai hátterébe, és annak képi „kivetülésébe”.
A továbbiakban olvashatunk még a hazánkban található ikonokról, köztük a már említett- Ady Endrét is megihlető (A pócsi Mária 1910.) máriapócsi szentképről.
A könyv második, egyben legterjedelmesebb része Ikonográfiai és földrajzi felosztás szerint csoportosított ikonokat és hozzájuk kapcsolódó kommentárokat (legendákat, esztétikai elemzéseket) tartalmaz. 
A közérthető, rengeteg izgalmas információt tartalmazó kiadványt a csodálatos képanyag teszi teljessé az ikonok iránt érdeklődő nagyközönség számára.