Ki ne kötne egy olyan szerződést, melyben részünkről csupán kívánni kell és már jön is a teljesítés? Igaz, másik részről pedig csak halványan dereng az ellentételezés. Ennek a misztikus kívánságműsornak azonban egyszer vége lesz, és utolér a rút vég. Honoré de Balzac A szamárbőr című kultikus, misztikus regénye a kevéssé ismert darabok közé tartozik a 19. századi francia klasszikustól, pedig még filmre is vitték. Sőt, e sorok írójának sajátságos Balzac-szindrómájának alapját is képezi.

Kép forrása

Emberi gyarlósággal vegyes kívánság
Remélem, hogy olvasóinknak is jutott saját maguk által megélt könyvekkel kapcsolatos misztikus élmény. Elmondom az egyik ilyenemet. Gyerekkoromban volt, hogy a televízión sugározták Honoré de Balcaz - akit később szidni voltam kénytelen restségem miatt – A szamárbőr című regénye filmváltozatát. A történet annyira rabul ejtett, hogy már unokáim voltak, de még mindig emlegettem az egzisztenciáját egy különös keleti talizmánnal megváltoztatni képes férfi fantáziadús históriáját. Különösen akkor jutott eszembe A szamárbőr már-már okkult sztorija, amikor valamilyen sorsfordítás előtt vagy után voltam életemben, s ilyenkor az emberi gyarlósággal vegyes kívánság nem egyszer banális hangulatú vágymezejére tévedtem. Szóval naívan révedeztem, hogy mi lenne, mi lett volna, ha á la Szamárbőr, ha én is kívánhattam volna, mint az a bizonyos balzaci figura. Magát a regényt könyv alakban sose vettem meg, igazából nem is értem ma már, miért. 

Kép forrása

Ím, megjelent
Aztán történt egyszer, egész pontosan a múlt héten, hogy midőn a szelektívbe vittem le egy jó adag fémhulladékot (konzervdobozokat, és dobozos sör mementókat) a kukák mellett a földre dobva találtam egy kupac könyvet, köztük Balzac A szamárbőr című klasszikusának 1961-es magyar kiadását by Európa Kiadó. A megsárgult lapokkal teli, amúgy teljesen jó állapotban lévő kötet kereken hatvan év távlatából tekintett rám, és én álltam ott szótlanul, de belül kérdőjelekkel fejemben, mondván: aha! Balzac-ot amúgy inkább filmfeldolgozásokban kedveltem, és inkább csodáltam az irodalomtörténeti leírásokban található azon gasztroenterológiai vonatkozást, hogy őkelme naponta akár ötven (!) kávét is képes volt elfogyasztani, csak hogy pörögjön. A francia realizmus 19. századi klasszikusával 1986-ban karamboloztam az érettségimen, amikor is azt a majdnem egyetlen művét fogtam ki a szóbelin, amit szintén nem olvastam el, mert féltem volna unni magam, ha csak bele kellett volna lapoznom Goriot apóba. Hát nem ráfaragtam? De, és hármas lett a vége, pedig már akkor imádtam az irodalmat. Ennek ellenére A szamárbőr óriási kedvenc maradt, és nem feledem a Kurtizánok tündöklése és bukása vagy a Parasztok című műveit sem. 

Kép forrása

Az esendő ember meséje
Nos, A szamárbőr azért ajánlandó, mert Balzac úgy alkotta meg, ahogy mondjuk Madách megrajzolta fő művében az esendő embert, aki téridőbe szorított korlátai között vergődve, tagadva a szellemi, spirituális felsőbbséget, csak azt látva, amit lát, először Ikaroszként ível fel anyagi, tekintélyi, társadalmi rangok tekintetében egy misztikus „kívánság wurlitzer”-nek köszönhetően, majd végül nem kerülheti el a pokoli leckét, a bukást. 
A közel-keleti kereskedőtől megvásárolt szamárbőrön szanszkrit nyelven egy szerződés állt, melyet a főhős a remélt földi javakért elfogad. Az ördögi paktum előtt még így érvel: „Tanulmányokra, gondolatokra áldoztam életemet, de még csak betevő falatomat sem biztosították.” Innen indul Raphaël de Valentin baljós kálváriája, melynek során kívánságai, bár legyenek egyre vadabbak és lehetetlenek, mégis teljesülnek, s közben a beteljesüléseket biztosító misztikus szamárbőr a kívánságok nyomán egyre fogy, egyre kisebb lesz. Sors, végzet, tündöklés, bukás, vészterhes nyomor, fényűző orgiák, egzisztenciális felemelkedés és halál, egyszóval minden van itt, ami egy „rendes” Balzac regényben megvan.