Minden városi embernek megvannak a tapasztalatai vagy emlékei a vidéki életről és annak hangulatáról. Akadnak, akik oda vannak a nyugalomért, a falvak kellemes hangulatáért, vagy éppen a természet különleges közelségéért. Akadnak azonban olyanok is, akiket egyenesen taszít a gondolata, hogy kora reggel megetesse az állatokat, és mire mindegyiket rendbe tette már dél van. Hogy ugyanazokat a történeteket, értelmetlen pletykákat és hosszas anekdotákat hallgassa nap mint nap. Ráadásul unaloműzés céljából nem ritka, hogy minden alkalommal kicsit változik a történet. És van Virginia Sol, aki úgy döntött, elmesél egy ilyen városi-vidéki történetet, csak éppen egy gyermek szemszögéből.

Kép forrása

Luca konfabulációi
Az utolsó mesemondó egy tizenkét év körüli lányról, Lucáról szól, aki rajong nagyapjáért és annak történeteiért. Át is veszi már fiatalon az öreg „mesemondó képességeit”, minek következményeképpen folyamatosan elkalandozik figyelme. Persze emiatt egyre romlik iskolai teljesítménye, állandóan a történeteivel traktálja osztálytársait. Ugyancsak emiatt egyre jobban elhidegül a többi gyerektől, végezetül mindezek miatt nem látogathatja meg a nagyapját. Addig legalább is nem, amíg nem javít a jegyein. A viszontagságok dacára Luca mindenen hosszasan elmereng, amit csak meglát, és hozzájuk költ valami fantáziadús mesét. A fel-felbukkanó mítikus lények mindig összhangban vannak a lány hangulatával. Valóban szereti a griffet és annak családját, a tündéreket, a koboldokat és jókat nevet az ilyen lények csínytevésein. 
A történet előrehaladtával egyre nehezebb elkülöníteni, mikor is kezd bele Luca egy újabb fantázia-kalandba, és mikor történik valami ténylegesen. Azt is egyre nehezebb eldönteni, hogy a fiatal kislány tudatában van-e annak, mi a képzelgés és mi a valóság. Ez persze betudható a gyermek – ügyesen ábrázolt – rendkívüli fantáziájának, viszont én személy szerint a könyv feléig azt hittem Luca ténylegesen látja ezeket a lényeket. Legalább három komoly pszichiátriai rendellenességet aggattam rá szegényre, mire megemésztettem a sorokat, miszerint a lány csak figyelemzavaros, de rettenetesen. 

Kép forrása

Egyszerű karakterek pazar előadásban
A történet felépítése és karakterei azonban átlagosnak mondhatók. Van a flegma, nagyképű idősebb testvér, folyton dolgozó szülők, és természetesen a kedves öreg erdélyi nagypapi, akiért teljesen odavannak az unokák. Sajnos már az harmincadik oldalon lehet tudni a csattanót, Lucának azonban - a többi unokával egyetemben - természetesen csak az utolsó pillanatban áll össze a kép. Bár a gyerekek közül ő sejti egyedül, mi lehet a nagyapjukhoz tett „utolsó látogatás” célja, viszont ő nem enged teret ezeknek a rémképeknek. Ezzel viszont az egyetlen probléma, hogy így tényleg csak Luca van meglepve, az olvasó pedig átéli a több mint száz oldalas „annyira tudtam” érzést.
A történetvezetés és a karakterek felépítésének gyengeségéért kárpótol azonban az a heves és érzékletes előadásmód, mely a nagypapa alakjának köszönhetően az egész szövegben jelen van, s amivel a szerző végig vezet minket egy fővárosi család otthonából egészen Erdély legmélyére. Teli-találat!

Kép forrása

Igai útikönyv
Nem sok szempontot ismerünk meg Lucáén és nagyapjáén kívül, ők azonban, sok más magyarhoz hasonlóan, csodákkal teli helyként tekintenek az erdélyi világra, az ottani emberek életmódjára és annak hangulatára. A nagypapi ennek a kultúrának etalon-alakja. Nagy bajuszú, tiszteletteljes, udvarias férfi, aki őszinte szeretettől vezetve jól bánik az állatokkal, mesét mond a gyerekeknek, s mosolyogva iszogat barátaival. Ízig-vérig székely atyafi. 
A kötetet ifjúsági regénynek kellene nevezni, de a magam részéről inkább útikönyvnek ajánlanám. Részben azért, mert sokkal jobban visszaadja az erdélyi lét hangulatait, mint a karakterek közti feszültségeket vagy a történet fordulópontjait. Részben pedig azért, mert a sztori túlnyomó részében úton van az egyre bővülő család a papához, s végül azért is, mert igazán varázslatos utazást kínálnak Luca eszement képzelgései.