Ez év március 14-én Bruno Chiron tollából megjelent egy francia nyelvű cikk Borges magyar (A magyar Borges) címmel. Lehet-e ennél elismerőbben beharangozni egy író könyvét? A szóban forgó mű Agócs Károly: Le chef-d’œuvre, mely a francia Vérone Kiadónál jelent meg 2019-ben, és A fekete kristálygömb (Duna Könyvklub, 2016) francia nyelvű változata. A fordító pedig maga a szerző! (A Le chef-d’œuvre A fekete kristálygömbben szereplő novella, A remekmű címe franciául). Agócs Károly könyve egy varázslatos, misztikus világba viszi el olvasóit.

Kép forrása

Borges és Agócs
Agócs Károly 1949-ben született, spanyol-francia szakon szerzett diplomát. Első regénye az 1997-ben megjelent A lélekmadár volt. Legutóbbi műve, A fekete kristálygömb három részből áll: Elbeszélések, Példázatok és Miniatúrák. Agócs könyvében mindazt megtaláljuk, ami Umberto Eco szerint a Borges-féle narratív szövegeket jellemzi: a labirintus és a tükörmisztériumok eszméi, intertextualitás, filozófiai és metafizikai elmélkedések paraboláiban. Ugyanakkor ne tévesszenek meg bennünket a nyilvánvaló párhuzamok. Agócs Károly írói világképét saját megélt élményei, filozófiai és mitológiai ismeretei, az ezoterika egyes irányzatai (mágia, spiritualizmus) iránti érdeklődése alakították ki. 
Írásában Bruno Chiron utal arra, hogy akárcsak Jorge Luis Borges a Fikciók (1914) című művében, Agócs Károly is rövid erkölcsi és filozófikus novellákat ír, amelyekben fantasztikum és realizmus keveredik. Bruno Chiron azt is kiemeli, hogy Agócs könyve „modernellenes”, úgy tűnik, mintha a megelőző századok olvasóihoz szólna. A Példázatokban és a Miniatúrákban a szerző visszanyúl az Újszövetség és a vallási ikonográfia hagyományaihoz, és egyetemes, szimbolikus üzenetei vannak a novelláknak. „A természet, a vallás és a mágia mindenütt jelen van ebben a precízen megírt kötetben” – írja Chiron. Végezetül a cikk utal arra, hogy Agócs Károly több novellában is „kikacsint” Borgesre, mint a Szellemlabirintusban és két Jorge Luis Borgesnek címzett írásában. 

Kép forrása

Példázatok  
Borges parabolái közül az egyik legismertebb A palota parabolája, amelyben a Sárga Császár megmutatja palotáját a költőnek, aki felolvassa a palotáról írt versét: „a költemény teljes egészében és minden legapróbb részletével tartalmazta a roppant palotát”. A császár lefejezteti a költőt, mert az „elrabolta tőle palotáját”. A parabola enigmatikus tanulsága, hogy a világban nem létezhet két teljesen azonos dolog. Elég volt, hogy a költő fennhangon elmondja versét, és a palotának el kellett enyésznie.
Agócs példázatai egy-egy élethelyzet morális, filozófikus, erkölcsi vagy groteszk tanulságával zárulnak. A Bűnbeesés tanulsága: „boldog voltam, míg remélhettem a boldogságot.” A nagy lehetőségben egy férfi „hetvenéves születésnapján számot vetett életével, és arra a következtetésre jutott, hogy elhibázta. Fohásszal fordult Istenhez, hogy újrakezdhesse.” Isten meghallgatja fohászát, de a férfi új életében ugyanazokat a hibákat követi el, mint azelőtt. A példázat végén ugyanazzal a kéréssel fordul Istenhez: szeretné újrakezdeni életét. A meglepő, ám elgondolkodtató tanulság: „Isten irgalmas volt hozzá, és nem hallgatta meg a fohászát.” A Könyvajánló akár egy örkényi egypercesnek is beillene groteszk csattanójával: egy könyvesboltban egy férfi egykedvűen lapozgat egy könyvet, majd visszateszi a polcra. Egy nő lelkesen dicséri a művet, és rábeszéli a férfit, vegye meg. Azt is megígérteti vele, hogy elolvassa. A férfi, aki meghívja a nőt egy kávéra, megkérdezi, milyennek képzeli el az írót. „Inkább rosszarcú, meg eléggé elhanyagolt. Valószínűleg beteges. Szinte biztos, hogy erős dohányos, és nem kizárt, hogy alkoholista, vagy valamilyen más káros szenvedély rabja. Talán éppen pusztító testéből táplálkozik a rendkívüli alkotó képessége, mint sok nagy művész esetében.” A nő közli, hogy most már mennie kell. „− Kár – mondta a férfi. – Akkor hívom a pincért. Előtte, ha gondolja, dedikálom a könyvet.”

Kép forrása

A labirintus
Borges fantáziavilágában az egyik leggyakrabban előforduló szimbólum a labirintus. A bokharai Abenhakán, aki a saját labirintusában halt meg című novellában az egyik szereplő, aki megtudja, hogy valaki egy labirintusban bújt el egy nem kívánatos vendég elől, kimondja az író véleményét: „minek labirintust építeni, amikor az egész Univerzum az.” 
A szellemlabirintus című példázatban Agócs már a címben utal a borgesi labirintusra. A novella egyes szám első személyben mesélő hőse kalandos útra vállalkozik, amikor felkeres egy ismeretlen, titokzatos helyet. Útja során rájön, hogy egy labirintusba tévedt: „Hát persze, a labirintusban vagyok, kaptam észbe, és ez már a harmadik zónája. Igaz, gondoltam, ha bárhol lehet bejárata, akkor nincs közöttük sorrend. A bejáratok pedig bizonyára kijáratok is egyben. Akkor pedig csak meg kell tennem visszafelé ugyanazt az utat, amelyiken eljutottam ide. Ám mintha egy kicsit megváltozott volna a táj körülöttem, nem ismertem rá teljes bizonyossággal a zónákra (már így mondtam magamban), ahol előzőleg jártam. Arra is gondoltam, hogy látomásaim vannak, hogy gonosz erők játékszere vagyok, de nem estem kétségbe, hittem benne, tudtam, hogy ki fogok jutni a labirintusból. Ki kellett jutnom. Elszántan néztem az újabb megpróbáltatások elé. Nem maradtak el.” 

Kép forrása

Álom és valóság
Borges így fogalmazza meg egyik alapelvét az írásról: „a valóság megfertőzése álmok és irrealitás által”. Ugyanez történik Agócs Valóra vált álom című novellájában (Miniatúrák), amelyben egy betegség miatt tolószékbe kényszerült férfi egyetlen időtöltése volt, hogy kinézett magának egy országot, arról mindent elolvasott, majd „Álmában aztán megelevenedtek, életre keltek az ismeretei; ott járt a kiválasztott helyen, és miután felébredt, úgy érezte, felejthetetlen élményekkel lett gazdagabb. Lenyűgöző szemléletességgel mesélt aztán az ápolójának Pazar városokról, mesés palotákról, paradicsomi kertekről, letűnt korok romos emlékeiről, idegen világok ünnepeiről, hagyományairól, szokásairól, vadregényes tájairól, festői bérceiről, sivatagról, jégmezőről, szavannáról." 
A novella végén bekövetkezik az, amit Borges „a valóság megfertőzésének” nevez az álmok által. A „Világjáró” egy „korhű tengeri vitorlással” akar álmában átutazni egyik szigetről a másikra. „Másnap az ápoló holtan találta a Világjárót. A takarója és párnája a padlón hevert, a lepedőt összevissza gyűrte maga alatt. Egyik kezét könyökénél behajlítva felfelé tartotta, arcvonásain megmerevedett a kétségbeesés. Mintha gonosz erőkkel viaskodott volna álmában, reménytelenül. Igen, félúton két sziget között hajótörést szenvedett a viharban.” 
Jorge Luis Borgesnek I. című miniatúrájában Agócs ezt írja az álomról: „Az álombeli álomban álmodott álom már majdnem valóság. Az igazi valóság egy dimenzióval mélyebben van, ahonnan viszont már nincs visszatérés az álomba. Következésképp a valóság értelmezhetetlen az álmok felől.” Ugyancsak az álom a témája a Jorge Luis Borgesnek II. című miniatúrának is. Helyesebben az, hogy a mesélő nem tud álmodni. Borgesnek tisztelegve hivatkozik Agócs az argentin író-filozófus több írására: A palora példázata, A bábeli könyvtár, Az Alef, A körkörös romok.  

Kép forrása

Intertextualitás: idézetek, utalások, célzások
Borges műveiben lépten-nyomon találkozunk az intertextualitás szinte valamennyi változatával. Agócs Károly is szívesen fordul a posztmodern irodalomban általánossá vált eljáráshoz, de teljesen egyéni módon alkalmazza azt. Könyvében szerepel az intertextualitás leggyakoribb formája, a szó szerinti idézet. A Kék Hablány című elbeszélésben a mesélő egy történet hallatán megjegyzi, hogy „tipikus esete annak, amikor valaki kísértésbe esik, elbukik egy jóvátételen, vagy jóvátehetetlen bűnt követ el, majd utána indoklást és igazolást keres, és persze talál is hozzá a körülményekben.” Ennek illusztrálására idézi Agócs Pilinszky János Egy életen keresztül című verséből zárójelben.
Másutt a lap alján csillaggal jelöli, hogy Kafkától „nem szó szerint idézve”. Ugyancsak nem szó szerint, feleleveníti Somerset Maugham Vörös című elbeszélését is, amelyet az egyik szereplő olvasott: „Mélyen megérintette, és azt a tanulságot vonta le belőle, hogy a szerelmesek, akiket elválaszt a sors, jobb, ha soha többé nem látják viszont egymást.” 
A címadó novellában, A fekete kristálygömbben Nathaniel Hawthore Wakefield című elbeszélését idézi fel. De nemcsak idézetek, intertextuális utalások is előfordulnak a könyvben. A Pegazus című novellában olvassuk: „jobb, ha a költő minél kevesebbet tud magáról a költészetről, ha meg akarja őrizni eredetiségét…” A lap alján pedig a megjegyzés: „Utalás József Attila: Ars Poetica c. versének e soraira: „Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?”