Mindenki ismeri az Egyesült Államok nagy toposzát (az amerikai popkultúra sikeres világhódító hadjáratának köszönhetően): az USA a földkerekség legnagyszerűbb országa, a lehetőségek hazája, ahol kemény munkával mindenki valóra válthatja álmait. Azonban az úgy nevezett „amerikai álom” mintha az utóbbi időkben megfakult volna. Manapság egyre nehezebb a megélhetés és az egyetemi tandíjat sem lehet már egy nyári munkából finanszírozni. Azt hittem, csak én látom ezt így, ahogy egyre jobban megértettem magam körül a világot, és kicsit jobban mögé pillantottam a hollywoodi filmek propagandájának, de rendre újabb és újabb közgazdaságtani kutatások támasztják alá, hogy az amerikai életszínvonal bizony lassú hanyatlásba kezdett. Paul Romer Nobel-emlékdíjas közgazdász a saját kollégáira mutogat, és a befolyásos Foreign Affairs c. magazinban megjelent írásában a közgazdász szakma hatalomra jutásában látja a hanyatlás okát. 

Kép forrása

A közgazdászok órája
Az amerikai álom hanyatlása valóban nem csak illúzió. Egyre több kutatás és statisztika mutatja meg a társadalmi fejlődés lassulását: nő a jövedelmi egyenlőtlenség, stagnálnak a bérek, de még a várható élettartam is csökkenni kezdett az elmúlt években (ami egyébként is jó két évvel elmarad más fejlett országokétól). Ez a probléma jelenleg egy nagyon divatos kutatási terület a közgazdászok körében, ami vicces, mert az egyik kolléga, Paul Romer szerint épp a közgazdász szakma tehet az egészről. Romer cikkében tulajdonképp két könyvet veséz ki, és teszi össze, mint a kirakós darabkáit. Az első a Közgazdász órája Binyamin Appelbaum-tól, a másik pedig a Tranzakció embere Nicholas Lemann-tól.
Appelbaum könyve néhány visszaemlékezéssel indít a régi szép időkre, amikor a közgazdászoknak még nem volt helye az állami döntéshozatalokban. A Federal Reserve (tulajdonképp az amerikai jegybank) vezető döntéshozói közt egy közgazdász végzettségű ember sem ült. 1970-ben a Fed. elnöke még azt találta mondani, hogy a közgazdászoknak a pincében kell dolgozniuk, ugyanis „nem ismerik a saját határaikat, és sokkal nagyobb bizalmat szavaznak a saját elemzéseiknek, mint amennyire én teszem.” 
A könyv további pár fejezete szerint azonban a közgazdászok elkezdtek „kimászni a pincéből” és szép fokozatosan átvették az irányítást nem csak a Fed-en belül, de az államigazgatásban is. Ezt Appelbaum azzal a ténnyel bizonyítja, hogy jól nyomon követhető az állami döntéshozatalok menetében a költség-haszon elemzés elterjedése, még olyan területeken is, mint például az egészségügyi és biztonsági előírások (például a kamionokon lévő hátsó lökhárító rúd kötelezővé tételét komoly viták előzték meg). 

Kép forrása

Anyagilag megéri neked a gyerekmunka. Kell?
Ezen a ponton hangzik el a könyv és a cikk egyik fontos állítása: az egészségügyi vagy biztonsági kérdések, tehát emberéletek potenciális mentése morális, normatív kérdés, amelyeknél nem lehet költség-haszon elemzéssel számolni, hiszen nem egyértelmű, hogy mennyit is ér egy élet. Ilyenkor a társadalom morális értékrendje alapján kellene dönteni, de mivel ez nem minden kérdésben elég egyértelmű (mint például azoknál a biztonsági rudaknál), így a döntéshozók végül a közgazdászokhoz fordulnak. Ők ki tudják számolni, hogy mennyibe is kerül minden kamionra egy biztonsági rudat tenni, majd el lehet dönteni, hogy ehhez képest mennyit ér az emberélet. A közgazdászok így tulajdonképp hatalmi és döntéshozói helyzetbe kerültek, ahol meg kellett tippelniük, hogy egy átlagos szavazó vajon hova lőné be az emberi élet értékét. 
Appelbaum szerint a közgazdászok meglepően jól helyt álltak, amikor pedig nem oda lőtték be az értéket, ahová az átlagos szavazó tette volna, akkor a nép egyre hangosabb morgolódása után feljebb emelték a határt, és megszületett a konszenzus (végül csak kötelezővé tették azokat a rudakat). Ez azt jelentette, hogy a közgazdászok kitörtek saját tudományuk béklyóiból, és kikiálthatták magukat a filozófia királyainak, akik bizony egyértelmű választ képesek adni a nehéz erkölcsi kérdésekre. A valóság azonban az, hogy azok a közgazdászok, akik ezt állítják, nem mások, mint hamis próféták. Romer és Appelbaum a teljes közgazdász szakmát hibáztatják ezért, holott a közgazdaságtan valóban nem ad választ, csak a kérdés mellé odabiggyeszt egy számot, például, hogy „tessék, ennyit nyernél, ha gyerekek dolgoznának a gyárban”. Az azonban már nem a közgazdaságtanon és a közgazdászokon múlik, hogy ki mit kezd ezzel a számmal. 

Kép forrása

Szocipata közgazdászok
Appelbaum szerint ez a rendszer kis léptékben, alacsony pénzmennyiség esetén egy nagyon jól működő rendszer, ahol, ha lassan is, de érvényesül a közakarat és a társadalmi értékrend. A gond szerinte ott kezdődik, amikor már nagyobb a tét, és több százmilliárd dolláros üzletágakat, hatalmas nagyvállalatokat kellene megregulázni. A rendszer túl könnyen korrumpálható úgy, hogy a nagyvállalatok nagy összegekkel lefizetik a közgazdászokat, akik az olyan egyszerű erkölcsi kérdések esetén, mint például, hogy „engedjük-e egy gyógyszercégnek, hogy embereket öljenek a fájdalomcsillapítóikkal” olyan szintre emelik a vitát, addig csűrik-csavarják azt számokkal és elemzésekkel, amíg az egyszerű morális érvelés, hogy „ez nem helyes” már nem lehet elég, így végül győznek a közgazdászok és a nagyvállalatok.
Szó mi szó, a nagyvállalati lobbi elképesztő mértékben megerősödött a ’70-es, ’80-as évek óta, de hatalmas csúsztatás ezt csak a közgazdászok hatalomátvételével okolni. Véleményem szerint azonban a fő indok sokkal inkább talán a nagyvállalatok alkupozícióinak jelentős javulásában keresendő. Mindemellett azt állítani, hogy az erkölcs elveszik a számok bűvöletében, igencsak kétséges kijelentésnek tűnik. A könyv írója szentül hiszi, hogy a közgazdászok kora előtt nem volt az a pénz, amivel egy egyszerűbb ember meggyőzhető lett volna arról, hogy érveljen az alapvető erkölcsök ellen. Ehhez azokra a hamis próféta közgazdászokra van szükség (még egyszer, Romer szerint a teljes szakma), akik szakmájukból adódóan csak számokat látnak maguk előtt, és nem veszik figyelembe az erkölcsöket.

Kép forrása

A Tranzakció embere
A cikk ezt a könyvet már lényegesen rövidebben tárgyalja. Lemann könyve lényegében azt állítja, hogy az Egyesült Államok fejlődésének megakadása a piaci és pénzügyi deregulációban, és a bizonyos „tulajdonosi érték (shareholder value)” nézőpont megjelenésében keresendő. A dereguláció folyamata még köthető Appelbaum könyvéhez, a továbbra is lefizetett közgazdászok hatásosan tudnak érvelni a kongresszusban a piaci dereguláció mellett, azonban az nem teljesen világos számomra, hogy a „tulajdonosi érték” megközelítés elterjedésének mi köze is van a közgazdász döntéshozókhoz. A tulajdonosi érték szemlélet azt jelenti, hogy ’70-es, ’80-as évektől kezdve a vállalat legfőbb célja a tulajdonosi érték növelése lett, és a felsővezetők, CEO-ok bérezését is ehhez kezdték kötni. Ennek köszönhetően elképesztő meredekségben növekedtek a részvényárfolyamok és felfutottak a részvénypiacok. Noha ez szemléletmód valóban kártékony a társadalom egészére nézve, ebben a közgazdász döntéshozók nem igen játszanak szerepet (olyannyira, hogy ezt a cikk sem igazán tárgyalja).

Kép forrása
 
Neoliberalizmus

Romer véleményem szerint végső soron jó helyet tapogat, csak a konklúzió rossz. Azok a közgazdászok, akik állítják, hogy választ találtak a nehéz erkölcsi kérdésekre, elrugaszkodva szakmájuk gyökerétől valóban nem mások, mint hamis próféták, akiket pozíciójukból fakadóan a nagytőke gátlástalanul használ ki érdekeik érvényesítésére. Romer a deregulációs folyamatot, a nagyvállalati lobbi megerősödését és a tulajdonosi tőke növelésére irányuló vállalati kultúra elterjedését a közgazdászok nyakába varrja. Ugyan nem mondja ki, de valójában a neoliberalizmust hibáztatja (a fent felsorolt tényezők mind a neoliberalizmus alapjai) azzal az erős csúsztatással, hogy minden közgazdászt neoliberálisnak tart, és valamiért megfeledkezik arról a tényről, hogy a ’70-es évek előtt is voltak befolyásos közgazdászok, akik az állami beavatkozás mellett tették le a voksukat: elég, ha a 20. század egyik legnagyobb közgazdászára gondolunk, John Maynard Keynes-re.