Talán védhető kijelentés, hogy manapság szakácskönyvet írni relatíve egyszerű dolog, hiszen lényegében nem kell hozzá más, csak receptek. Paradox módon azonban éppen emiatt igaz az is, hogy sikeres szakácskönyvet írni, amely képes arra, hogy kiemelkedjen a sokaságból, már elképesztően nehéz feladat. A Gutenberg kontra Zuckerberg galaxis háborújának egyik legvéresebb csatatere a szakácskönyvek világa, hiszen lássuk be, tényleg egyszerűbb úgy elkészíteni egy ételt, ha a receptvideón velünk együtt csinálja valaki hozzáértő. A kereslet csökkenésének ellenére azonban a szakácskönyvek kínálati oldala továbbra is rendkívül telített, így elképesztően nehéz bárkinek is újat alkotni e téren. A Tahó Konyhának azonban ez sikerült, ráadásul nem is akárhogy. Hogy stílszerűek legyünk: Lássuk mi volt a sikerük receptje!

Kép forrása

Káromkodik, szid, vulgarizál
Manapság a szakácskönyveket három út vezetheti a siker felé. Az első és legbiztosabb, ha híres séf vagy személyiség neve van a borítón. Jamie Olivernek, Gordon Ramsay-nek vagy Alain Ducasse-nak nem kell aggódnia az eladások miatt, a nevük egész egyszerűen garancia a sikerre. Ennek egy része a marketing és a puszta ismertség, más része természetesen a köztudott hozzáértésük és szakértelmük. A második nyerő út, ha az aktuális étkezési trendeket lovagolja meg az adott szakácskönyv, vagy célzottan egy adott csoportnak íródik. Akik az elsők között adták ki a gluténmentes, vegán vagy paleo ételeket központba helyező könyvüket, azok szintén hamar odakerülhettek jó sok konyha polcaira, de oldalvízen ide tartoznak azok a szakácskönyvek is, amelyek „olcsó ételeket tartalmaznak egyetemisták számára”, vagy célzottan egy nemzet főzési szokásait írják le, mint a Magyar konyha külföldieknek és társaik. A harmadik út, hogy ha a sima receptgyűjtemény stílushoz tudnak adni valami extrát az írók. Sok sztárnak és ismert embernek nem is azért veszik meg a szakácskönyveit, mert a receptek érdeklik az embereket, hanem pusztán, mert a receptek között az aktuális szerző saját személyes gondolatait, élményeit és történeteit is megismerhetik. Ide tartoznak azok a könyvek is, amelyek, ha másban nem, legalább a stílusban tudnak valami újat nyújtani. A Tahó Konyha pedig egyértelműen ezt a kört erősíti. A szerzők radikálisan új nyelvezettel próbálkoztak meg, ami bár igencsak meglepő, de óriási siker lett. A Tahó Konyha ugyanis nem kertel: káromkodik, szid, vulgarizál, sőt, ha úgy tartja kedve, egész egyszerűen baromarcnak nevez minket. A Tahó Konyha durva, türelmetlen és könyörtelen velünk, a szükségesnél pedig egy porszemnyivel sem ad több segítséget, tiszteletet az olvasó felé pedig még fele annyit sem. 
És pontosan ez teszi zseniálissá. 

Kép forrása

Mi a francot eszel?
A könyv nyelvezete és szellemisége minden, csak nem recenzióba való. Kicsit olyan érzés erről írni, mintha a nagysikerű gyermekjátékban a kockát próbálnánk meg áterőszakolni a háromszög alakú lyukon. Valószínűleg mindkét oldal határai sérülni fognak, a Tahó Konyha eredetiségét és sajátosságát adó vulgaritást tompítani kell, de még így is lesznek olyan részek, amelyek bánthatják némely olvasó érzékenységét. De akkor miért is kíséreljük meg bemutatni ezt a könyvet?
Nos, egész egyszerűen azért, mert ez mégis egy remek olvasmány, amelyről szólnunk kell. Számtalan elismerése mellett talán a „#1 New York Times Bestseller” díj a legbeszédesebb, de az se véletlen, hogy olyan emberek ajánlása található meg a hátoldalon, mint Jamie Oliver vagy Gwyneth Paltrow. A Tahó Konyha nem a magaskultúra élharcosa, nem a szofisztikált modor zászlóshajója, de még csak nem is a világ legjobb receptjeinek gyűjteménye, azonban nem is akar az lenni. A Tahó Konyha célja, hogy lebontsa az emberek fejében azt a tévhitet, hogy egészségesen étkezni bonyolult, hogy sok különleges dolog kell hozzá, és hogy csak néhányan képesek rá. A könyv az egyszerű emberekhez szól, akik olcsón, egyszerűen, könnyen és mindennemű hűhó és cicomázás nélkül szeretnének főzni. Ahogyan a könyv ajánlójában is írják: „Tudjuk, hogy amúgy téged is érdekel, mi a francot eszel, csak közben az egész olyan bonyolult meg drága... Jó, hát ennek nem dőlünk be, és neked sem kéne! Ígérjük, mi nem fogunk mindenféle rafkós marhasággal tömni: mi csak azt akarjuk, hogy edd meg a rohadt zöldséget is! Úgyhogy, ha készen állsz a szintlépésre a tűzhelynél, a Tahó Konyha tárt karokkal vár!” És a könyv még itt volt a legúriasabb. 

Kép forrása

Mi kell a sikerhez? 
Az ajánló után a szerzők azonnal bele is csapnak a lecsóba, és már rögtön az első mondattal jelzik is nekünk, hogy kedves szavakra és körülményeskedésre ne nagyon számítsunk a továbbiakban. „Üdv a Tahó Konyhában, Baromarcok!” – köszöntik az olvasót az első oldalon, a tempóból pedig később sem vesznek vissza. 
És hogy ez bejött-e az embereknek? Nem is kicsit. A Tahó Konyhát 2014-ben adták ki eredetileg, de még három évvel később is a legnagyobb példányszámban eladott szakácskönyvek toplistáján volt. A művet azóta nemcsak, hogy többszázezres példányszámban értékesítették, de egyre több nyelvre lefordították. Így kerülhetett el a magyar konyhákba is, miután 2019-ben végre a hazai kiadás is elkészült. A könyv népszerűsége pedig azóta is töretlen, az eladások a mai napig folyamatosan nőnek, emellett szinte az összes oldalon 4-5 csillagos az olvasói értékelése, miközben a szerzők már két újabb alkotással is gazdagították a piacot, meglehetősen sokak örömére. 
De tulajdonképpen miben rejlik a könyv sikere? Vajon az embereknek ennyire kell az, hogy vulgárisan és durván beszéljenek velük? Nos, biztos ilyen beállítottságú boldog olvasók is vannak, de talán a megoldást mégis valahol máshol kell keresni. Az olvasói értékelések között rengeteget találunk, akik a könyvben lévő recepteket dicsérik. Valószínűleg ebben lehet valami, hiszen a már korábban említett Jamie Oliver is ezt emeli ki az ajánlásában. Ahogyan írja: „Kedves Olvasó! Én beleszerettem a Tahó Konyha főztjeibe. Nagyon tetszik, hogy ezek a vicces, mocskosszájú sz*rházik szenvedélyesen kiállnak az egészséges ételekért, hogy nem teketóriáznak, hogy szuper, tápláló fogásokat készítenek teljesen az alapoktól…”. Az emberek többsége pedig egyetért ezzel. Sokak szerint a könyvben lévő ételek tényleg rendkívül egyszerűek, ám ezzel együtt rendkívül finomak is. 
Ez azonban önmagában még nem lehet elegendő a sikerhez. 

Kép forrása

Vicces és meglepő
Személy szerint azt gondolom, hogy a Tahó Konyha sikere két dologban rejlik. Az egyik, hogy egészen egyszerűen vicces. A semmiből érkező, váratlan vulgaritás burleszkbe illő nyaklevesként csap le az olvasóra. A Tahó Konyha azonban nem csak ezért más, mint elődei. Talán sok ember fejében élhet az a kép, hogy ha elolvasott egy szakácskönyvet, akkor lényegében elolvasta az összeset. Ez persze így nem igaz, de talán tényleg van alapja. A „tegyünk bele két kanál cukrot” mondat az egyik könyvben pontosan ugyanaz, mint a másik százban. De nem a Tahó Konyhában. Itt válogatott sértések közepette „üvölt” ránk a könyv, hogy ki ne merjük felejteni azt a … cukrot. 
Nem egy ismerősöm karácsonyfája alá került be a mű, néhányuk pedig annak ellenére is kiolvasta, hogy igazából nem is szeret főzni. Mert a mű olvasmányos, más és vicces. Kíváncsi vagy, hogy a következő receptben milyen nem szokványos eszközöket alkalmaznak a szerzők, emiatt pedig elolvasod azt is. Még akkor is, ha eszed ágában sincs banános rizspudingot készíteni 4 főre… 
És ez az a pont, amikor a könyv ajánlása súlyos csorbát szenved. Bravúros nyelvezetét ugyanis néhány idézettel lehetne pontosan átadni, amit azonban – tekintve, hogy ez mégiscsak egy kulturális kiadvány – mégsem lehetséges. Ennek a korlátnak azonban van egy nagyszerű oldala is: aki kételkedik abban, hogy egy szakácskönyv vagány nyelvezettel és némi vulgaritással képes nagyon viccessé és remek olvasmánnyá válni, az szánjon rá időt, és nézzen utána. Szinte minden kétséget kizáróan meg fogja találni a Tahó Konyhát az összes könyvesbolt kínálatában. Nem véletlenül.