Stendhal, a regény írója (eredeti nevén Henri Beyle) Grenoble-ban született 1783. január 13-án. Ifjú emberként Napóleon hadseregében szolgált, ami döntő hatással volt irodalmi munkásságára, amelyet a császár bukása után kezdett el. Negyvenhét éves volt, amikor 1830-ban megírta első remekművét, a Vörös és feketét. Ebben az évben ért véget a Bourbonok uralma, és következett a kapzsiságáról híres Lajos Fülöp kisszerű „polgárkirálysága”.

Kép forrása

Napóleon katonája
1799-ben Stendhal Párizsba költözött, s Napóleon hivatalnoka, majd katonája lett. Jelen volt az olaszországi győztes hadjáratban, élete legnagyobb élményét a milánói bevonulás jelentette. Lelkesedése olyan nagy volt, hogy a császárt oroszországi hadjáratára is elkísérte. Később kiábrándult Napóleonból, amikor felfedezte benne a zsarnokot. 1803-ban kilépett a hadseregből. 1814-ben Milánóba költözött. Az 1815. június 18-án, Waterloonál bekövetkezett kudarc után ezt írta: „minden elveszett, még a becsület is.”
Napóleon életétől írt regénye magyarul is megjelent (Napóleon élete. Magyar Helikon, 1969). A császár iránti csodálatát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezekkel a szavakkal kezdi könyvét: „Egyfajta vallásos érzés fog el, amikor leírom Napóleon történetének első mondatát. Hiszen a legnagyobb férfiúról lesz szó, aki Caesar óta megjelent a földön.” Megírja, hogy szolgálata során hetente kétszer-háromszor látta Napóleont. „Alkalmam volt a helyszínen tanulmányozni az itáliai hadjáratot; az az ezred, amelyben 1880-ban szolgáltam, megszállt Chedovában, Vicenzában és más helyeken. Ifjúi lelkesedéssel, és csak az 1796-os hadjárat után, meglátogattam Napóleon szinte valamennyi csataterét, és olyan katonák voltak velem, akik az ő parancsnoksága alatt harcoltak, meg az ország fiataljai, akik elámultak dicsőségén. Az ő gondolataik nagyon jól bizonyították, milyen eszméket tudott átadni a népeknek.” – olvassuk a könyvben. Napóleonról megszámlálhatatlan életrajzi regény jelent meg, (köztük az egyik legkitűnőbb, André Castelot Napóleon című életrajza), ám Stendhal könyve azért érdemel kitüntetett figyelmet, mivel nem történelmi kutatások, hanem a személyes élmények adják a történet alapját, így hitelessége megkérdőjelezhetetlen.

Kép forrása

Igaz történet
Napóleonnak A pármai kolostor című regényében is emléket állít és a császár alakja leghíresebb regényében, a Vörös és fekete című kötetében is megjelenik.
Stendhal megtörtént esetből merítette a történetét. 1828-ban, két évvel a regény megjelenése előtt hoztak ítéletet egy Antoine Berthet nevű egyén ügyében. Berthet egy Grenoble környéki kovács gyermeke volt, aki félt a szikráktól, ezért alkalmatlan volt apja mesterségére. Egy pap arra biztatta a gyermeket, hogy tanuljon tovább, így az papnak készült. Négy év szemináriumi tanulmány után egy arisztokrata családnál vállalt nevelői munkát. Elcsábította tanítványa anyját, Michoud-nét. Amikor ez a férj tudomására jutott, a nevelőnek távoznia kellett. Egy még gazdagabb családnál kapott állást, ahol tanítványának nővérét csábította el. Miután innen is elbocsátották, 1827. június 22-én egy mise alkalmával rálőtt Michoud-néra, akit papi pályája tönkretevőjének tartott. Az asszony felépült, Antoine Berthet-t viszont halálra ítélték és 1828. február 23-án Stendhal szülővárosában, Grenoble-ban kivégezték. A történetből 1987-ben A Berthet-ügy címmel Jean Prévost megjelentetett egy regényt, amelynek a végén egy Marignyné nevű asszony könyvet ajándékoz Michoud-nénak. „Ne mutasd meg a férjednek, kedvesem, azt mondják, a te történeted Antoinnal. – Mi a címe? – Vörös és fekete.” 
Miért választott Stendhal egy megtörtént esetet regénye témájául? Azért, mert nem akart a mindennapi élettől idegen hősöket kreálni. Gondoljunk csak a Vörös és fekete 13. fejezetének mottójára: „A regény: vándorló tükör, mely az út képét mutatja.” Ez Stendhal realizmusának záloga.

Kép forrása

A regény
A Vörös és fekete főhőse, Julien Sorel szegény családból származó, tehetséges fiatalember, aki nem kívánja életét nyomorban tölteni, nagyravágyó, s eltervezi, hogyan juthat be a felsőbb körökbe. Példaképe Napóleon. Szülővárosában Verrières-ben tanító lesz a de Rênal családnál. Karrierje érdekében elcsábítja de Rênalnét, azonban lelepleződik és kénytelen elhagyni Verrières-t. Besançonba megy, egy papneveldébe. „Papnak kell lennem és képmutatóskodnom kell!” – gondolja. Besançonból Párizsba utazik. Itt de La Mole márki titkára lesz. A márki lányát, Mathilde-ot is meghódítja feljebb jutása érdekében, bár még annyit sem érez iránta, mint de Rênalné iránt. Feleségül akarja venni a lányt, így biztosítva helyét az arisztokraták között. De Rênalné közbelép és ír egy levelet, amelyben cselszövő hipokritának festi le Julient, aki dühében kétszer rálő pisztolyával a templomban, amiért börtönbe zárják. Itt szembesül önmagával, tetteivel, képmutató életével. Rênalné naponta meglátogatja és Julien rájön, hogy valójában csak az asszonyt szerette.
Stendhal eredetileg a Julien címet adta regényének. Stendhal eredetileg a Julien címet adta regényének. Arra sohasem adott magyarázatot, hogy miért változtatta Vörös és feketére. A legtöbbször előforduló értelmezés szerint a vörös és a fekete szín a regény hősének, Julien Sorelnek karrierlehetőségeit szimbolizálja. A vörös, a katonai egyenruha színe, a katonaságra, míg a fekete, a papi reverenda színe, a papi pályára utal. Mások azt gondolják, hogy Stendhal a rulett két színére, a vörösre és a feketére utalt a címmel, ezáltal arra, hogy a sors is olyan, mint a rulett, a véletlenek játéka. Ismét mások a guillotine ontotta vér és a halál színére asszociálnak. Jegyezzük meg, hogy Stendhal a Vörös és feketén kívül is előszeretettel adott műveinek színeket tartalmazó címeket: Rózsaszín és zöld, Vörös és fehér, A Zöld Vadász, A máltai narancs, Amarántszín és fekete. 
A vörös szín mintegy keretbe foglalja a regény cselekményét, aminek elején Julien betér Verrière templomába, amikor a Rênal családhoz megy. A templom falát borító bíbor színű szöveten átsütő napfény miatt Julien vérnek véli a szenteltvíztartó vizét. Ráadásul talál egy papírdarabot, amely véres jelenetről, egy kivégzésről szól: „A térdeplőn Julien egy darab nyomtatott papírt vett észre, kiterítve, mintha olvasásra volna odakészítve. Reávetette a szemét és látta: „Részletek Jenrel Lajos kivégzéséről és utolsó pillanatairól. Kivégeztetett Besançonban, 18...” A papír el volt hasítva. A másik oldalán egy sor első két szavát lehetett olvasni, a következőket: „Az első lépés.” − Ki tehette ide ezt a papirost? − mondá Julien. − Szegény szerencsétlen! − tette hozzá sóhajtva. − A neve úgy végződik, mint az enyém... és összegyűrte a papírt. Kimenőben Juliennek úgy tetszett, hogy vért lát a szenteltvíz-tartó mellett. Szenteltvíz volt, amit kiloccsantottak: az ablakokat függönyöző piros szövet visszfénye okozta, hogy úgy látszott, mintha vér volna.”
A mű vége felé ugyanebben a templomban a vörös színű függönyök alatt lő rá Rênalnéra: „Julien belépett a verrières-i új templomba. Az épület magas ablakai mind be voltak aggatva karmazsinszínű függönyökkel. Julien néhány lépésnyire volt de Rênal-né padja mögött. Úgy látta, hogy buzgó imádságba van elmélyedve.”
A másik szín a fekete, ami számos helyen feltűnik a regényben: Rênalné „mindig úgy képzelte, hogy a nevelőnek fekete ruhában kellene lennie.” Vagy: „Az olyan szegény ördögnek, mint én, a kinek nincs se pártfogója, se pénze, a szeminárium nem sokban különbözik a börtöntől; valami fogadót kell keresnem, a hol levessem e polgári öltözetet és magamra öltsem fekete ruhámat.” Avagy: „Én, a szegény Jura-hegyi paraszt, – ismételgette szünet nélkül, – én, a ki arra vagyok kárhoztatva, hogy örökké ebben a gyászos fekete ruhában járjak!”
A Vörös és feketét többször is filmre vitték. A leghíresebb változat az 1954-ben készült film Gérard Philippe és Danielle Darrieux főszereplésével.