Mondhatnánk, hogy sípcsontig hatolóan szakmai kötet Edith Sheffer Asperger gyermekei című új könyve, de orvostudomány történetnél jóval többről van szó. A szerző komoly kutatómunkával merít a két világháború közötti és a második világháború alatti Bécs nácik által egyre jobban megszállt egésze, s azon belül az egészségügy területéből. A főszereplő Hans Asperger, aki bár együttműködni látszik a nácikkal, nagyon úgy tűnik, mindezt a korszellemnek való megfelelésen túl azért teszi, hogy gyerekeket mentsen az elmegyógyintézettől vagy a halál karmaiból azáltal, hogy kijelenti: új módszerekkel a társadalom hasznos tagjaivá tehetők a fejlődési zavarokkal küzdők.

Kép forrása

Új utakon
Több vetülete van Edith Sheffer teljes címén Asperger gyermekei – Az autizmusfogalom gyökerei a bécsi nácizmusban című könyvének. Ezek egyike – miként a szerző is alátámasztja – az 1930-as években kiterjedt európai náci birodalomban összpontosult szellemi erő, amely tudomány a második világháború után számos szakterületen a nyugati világ és az Egyesült Államok szellemi tőkéjének alapjaivá vált. A hitleri Németországból, illetve Európából a két világháború között és a II. világháború idején a tengerentúlra távozott tudósok, művészek, értelmiségiek a világégés utáni társadalmi, gazdasági fejlődés meghatározó alakjaivá váltak. 

Hans Aspergerről azonban csak részben ennek okán írt könyvet a Berkely Egyetem munkatársa. Könyvében a náci kollaboráció és az orvostudomány egy fejlődésszakaszának összefüggéseire mutat rá, nem kihagyva, hogy a több náci szervezetben is szereplő Asperger tudományos munkássága az autizmusban szenvedők és a velük foglalkozó orvosok számára új utakat nyitott. 

Kép forrása

A kollaboráns tudós
A könyv egy eddig kevéssé bemutatott időszakot és orvostörténeti szakterületet kristályosít ki, benne a bécsi tudományos közéletet, és a főváros hitleri bekebelezése után kialakult politikai, társadalmi és egészségügy-rendszer átalakulásait. 
A főhős persze Asperger, akiről azért nevezték el a szindrómát, mert kortársaival ellentétben nem vonta egy kalap alá azokat a gyerekeket, akiket addig elmegyógyintézetekbe csuktak, holott csak fejlődési zavaruk volt. A különleges képességekkel megáldott Aspergerről számos vita folyik napjainkban is, a kötet egy pontján a szerző megállapítja, hogy többen is úgy vélekednek, hogy maga Hans Asperger is Asperger-szindrómás volt. 
A könyv legizgalmasabb részei kétségkívül azok a leírások, melyek bemutatják, hogy a nácik bécsi térnyerése nyomán kialakult új érában az éles eszű, taktikus Asperger miként állítja orvosi kutatásai, fejlesztései szolgálatába a nácikkal való kifinomult, jó kapcsolatait, nem kitakarva, hogy Asperger is számos, frissen alakult náci szervezet tagja volt. De ez nem a legsötétebb folt az orvos fehér köpenyén.

Kép forrása

Élet és halál ura

A Hitlerék által propagált és a gyakorlatban is megvalósítani kívánt fajelmélet tényszerű programjai közé tartozott a tiszta, árja faj kialakításának és megőrzésének igénye, melyben a korszak bécsi gyerekklinikái, gyerekekkel foglalkozó egészségügyi intézményei is nagy szerepet kaptak. Asperger feladata volt többek között az, hogy eldöntse: az általa vezetett bécsi gyerekkórházba utalt kicsik alkalmasak-e a felsőbbrendű faj által irányított társadalomban való részvételre, vagy a Spiegelgrund nevű intézménybe kell-e őket utalni, ahol gyakorlatilag meggyilkolták őket. 

A szerző nem tör pálcát Hans Asperger felett, ugyanakkor kutatásaira alapozva bemutatja azt a folyamatot, melyben az intézményvezető főhős orvos élet és halál ura is volt. A kötet mindezekkel együtt a két világháború közötti és a második világháború időszakának bécsi története is, és nemcsak az egészségügy szemszögéből nézve. A címszereplő személyéről is sokat megtudunk, és ha olvasás közben Szabó István Mephisto-ja jut eszünkbe, akkor ne csodálkozzunk. A zsenik is emberek, és sokszor kiderül, mint ez esetben is, hogy nem igazán hősies alkatok, tudják, hogy mikor milyen alkukat kell megkötni saját túlélésük érdekében.