Mondom a fiamnak, Nyikos Tamás Politikai Filozófiák című könyvéről írok. A szerző szerint sok politikai ideológia olyan, mint a vallás, vagy pontosabban, mint a teológia. Elég bárgyú ötletnek tűnik – felel a fiam. – Mert minden ideológia hasonlít egymásra. Ha tehát hasonlóság van a vallásos ideológia és bármilyen más ideológia között, az pont olyan meglepő, mint a melegvíz. 
Igen – válaszolom. – Ezt bizonyos fokig a szerző is látja. Azt írja például: „Előre megjósolható, hogy ennek a könyvnek is lesz olyan olvasója, aki a politikai teológiák részletes katalógusát extrém vállalkozásnak, amolyan szellemi bűvészkedésnek fogja tartani, pedig – ahogy folyamatosan emlékeztetek rá – a magam részéről nem azt kívánom bizonyítani, hogy minden ideológia vallási, hanem azt, hogy nincs strukturális különbség a keresztény teológia és a felsorolt ideológiák fogalmi rendszere között. Ha valaki óhajtja, ám nevezze mindegyiket vallásinak, de ez nemigen különbözik attól, mintha azt mondaná, hogy egyik sem az.”
Hát akkor, szól valamiről ez a könyv? 

Kép forrása

Új istenségek
Nos, a szerző, aki egyébként a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nemzetközi és Politikatudományi Intézetének docense előásott egy múlt századi gondolkodót, Carl Schmittet, aki 1922-es, Politikai teológia című tanulmányában mond valami hasonlót, mint most Nyikos: „a modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom”. Az abszolút uralkodó isten, a rendkívüli állapot a csoda és így tovább. 
A szerző Schmitt ötletét aktualizálva próbálja kimutatni a teológiait korunk fontos politikai áramlataiban. Egészen pontosan a népszuverenitás gondolatáról, a demokráciáról, a diktatúrák sajátos ideológiáiról, az ún. polgári vallásról, a mainstream gazdaságfilozófiáról és végül a modern környezetvédő mozgalmak szellemiségéről mutatja ki azok teológiai jellegét. 
A felsorolt ideológiák Nyikos szerint nem világias, s főleg nem racionális gondolatok, hanem nagyon is transzcendens jellegűek, csupán a keresztény hittételek helyére egy másik, de ugyanúgy irracionális teológiát állítottak. A népszuverenitás esetében ez az új istenség maga a nép, a marxizmusban a proletariátus, a gazdaságban a piac láthatatlan keze, és így tovább. A szerző szerint ezek – mint az istenek – mindenhatóak, abszolút érvényre törnek és abszolút engedelmességet követelnek…
Van persze ellentétük: a gonosz. Nyikos szerint ilyen a demokrácia mellett a diktatúra, a proletáriátus mellett a burzsoázia, a természet mellett a túlfogyasztás, vagy valami hasonló. 

Kép forrása

Evilági-túlvilági
Ha mindezek után a kedves olvasó úgy gondolja, hogy szerzőnk valóban nem ment messzire az eredetiség után kutatva, hát egyetértésemről kell biztosítsam. Ráadásul van valami nagyon fals ebben a schmitti-nyikosi gondolatban. 
Kezdjük azzal, hogy az ötlet oly kevéssé originális, hogy nagyjából tizenhat éves lehettem, amikor a marxizmussal kapcsolatos, kísértetiesen hasonló felismerésemet előadtam anyámnak, aki filozófiát tanított valamelyik egyetemen. Türelmes asszony volt. Meghallgatott és közölte: kétségkívül van hasonlóság a marxizmus és a vallás között, de van egy mindennél fontosabb különbség: az vallásban nincs célracionális cselekvés. Sorsod, munkád eredménye, jövőd végső soron az isteni kegyelemtől függ. A marxizmus viszont (és teszem hozzá, minden evilági eszmerendszer) azt állítja, tőlünk is függ a holnapunk. 
Kosztur András a Dunsztban Rejtőzködő istenségek címmel írt recenziót Nyikos könyvéről, és éppen azt mondja, amit nekem annak idején anyám mondott: Lehet, hogy „a modern politikai teológiák nem racionális, természettudományosan megragadható fogalmak, hanem nagyon is absztrakt, bizonyíthatatlan állítások és képzetek köré szerveződnek, azonban végső céljaik – eszkatológiáik – mégiscsak evilágiak, és ezzel szignifikánsan eltérnek a korábbi idők teológiáitól, amelyek – még a khiliasztikus elképzelések is – a túlvilágot tekintették a végső célok terepének.”

Kép forrása

Összemosott fogalmak
Van azonban egy másik, tulajdonképpen sokkal súlyosabb problémám is ezzel a könyvvel. A szerző azzal, hogy a modern politikai filozófiák teológiai jellegét hangsúlyozza, valójában azt állítja, hogy a tizenkilencedik, huszadik, sőt huszonegyedik század szellemisége jobban hasonlít az ókori, középkori vallásos gondolkodásmódra, mint amennyire feltételezzük. Ha igaza van a szerzőnek, akkor zárójelbe kell tennünk a felvilágosodást, akkor futó kalandként gondolhatunk a korai újkor értelem-központú világképére, akkor az egész kartéziánus okoskodást – s mindazt, ami belőle következik – kidobhatjuk az ablakon. 
Szerencsére erről szó sincs. Nyikos optikai csalódás áldozata. 
A tömegdemokráciák korában a legprimitívebb üzenetek igen hatékonyak tudnak lenni: jó és rossz, üdvösség és kárhozat, mi és ők… stb. Ezek azonban nem vagy nem feltétlenül ideológiai-gondolkodási keretek, hanem inkább kommunikációs panelek.  Természetesen ezekből is lehet messzemenő következtetést levonni, de az nem a politikai filozófiákról, hanem azok marketingjéről szól. Nagyon úgy tűnik, hogy a szerző ezt a kettőt csúnyán összemossa, mint ahogyan csúnyán összekeveri az általa teológiai jellegűnek mondott fogalmak tudományos és közkeletű meghatározását, vagy ami még súlyosabb: olyan – önkényes – maghatározásokat alkot, amelyek teljességgel idegenek racionális alapon álló fogalmi kereteinktől. 
Amikor például a pénzről azt írja „morális és teológiai fogalom”, „egy olyan átfogó világnézet vagy ideológia központi szereplője, amelynek minden teológiai kérdésre határozott válasza van: hogyan működik a világ, mi a célja, mi a helyes és a helytelen, igazságos és igazságtalan, hogyan kell cselekedni, mi számít értéknek”, akkor azt a nagyon egyszerű tényt nem veszi figyelembe, hogy e „morális és teológiai fogalom” mögött egy teljes jogrend áll a maga nagyon is valóságos kényszerítő erejével. Míg az igazi morál és igazi teológia mögött nem áll semmi, csak a hit, hogy így helyes, úgy helytelen.