Csuda tudja, miért, mostanában női költők kerültek szemem elé, vagy pontosabb, ha azt írom: női költők kötetei kerültek kezem ügyébe. Olyanok, mint Bettina Brentano, a német romantika különös alakja, mint Baumberg Gabriella, aki idővel Batsányi Jánosné lett, vagy mint Lónyay Erzsébet, aki egyébként Psyché és Weöres Sándor fantáziájának leánya. Meg itt van előttem Vörös Viktória könyve is, a Virágot üzenj, szülj madarat címmel kötetbe rendezett versfolyam. S mivel ő mégis csak mai lírikus, ez alkalommal az ő poémáit ajánlom. 

Kép forrása

Vers, kép, vers, kép, vers, kép
Elöljáróban elárulom, hogy költőnőnk valójában irodalomtanárnő, színjátszó kört vezet, újságot szerkeszt, s mindezt Esztergomban teszi. Ez a csomag egyúttal azt is jelenti, hogy verselés számára különösen alkalmas szellemi és fizikai térben él. 
Ami pedig a verseket illeti, hadd kezdjem a kötetbemutatót a tárgyi hordozóval. Tetszetős, kék könyvecske a Virágot üzenj, szülj madarat kötet. Vers, kép, vers, kép, vers, kép váltakozik benne. Minden poéma mellé egy festmény került: antik váza feketealakos képe, középkori Madonna, barokk dráma és persze számtalan modern, Miró, van Gogh, Renoir, Cocteau, Csontváry, Degas, Monet, Chagall...  Mintha egy nem túl válogatós, de azért leginkább az impresszionistákat, s az avantgard festőket kedvelő gyűjtő magánkiállításán bolyonganánk.  
A csuda tudja, mennyire volt tudatos ez a tipográfia, én mindenesetre nagyon szerencsésnek találom. Mindjárt el is mondom, miért. 

Kép forrása

Versek, élmények, hangulatok
Mikor először belelapoztam ebbe a könyvecskébe, s Vörös Viktória néhány verset átfutottam, úgy éreztem, kedvelhető valamit találtam. Olyasféle versek ezek, amik hatásosan és hitelesen idézik meg a polgári Európa kulturális zenitjét, a huszadik század második harmadában delelőjére érkezett humanista nagyműveltség eszményét.  
Most, hogy alaposabban átolvastam a kötetet, mást is látni vélek. Nemcsak az a szellemi elkötelezettség van benne ebben a versciklusban, ami a szerzőnek, s szerencsés családban született kortársainak, még – amolyan szociális örökségként – meg- és átadatott, hanem valami nagyon személyes és nagyon őszinte élményköteg is. 
És itt jönnek a képek. A versek olyanok, mintha egy képtárban csavarognánk, még inkább, mintha egy fotóalbumot lapozgatnánk. Mintha a szerző pixelek helyett betűkből rakná ki a lelkét megérintő benyomásokat. A versek mögött mindig valami egyéni tapasztalást sejthetünk: egy utazás csodáját, egy remekmű megbámulását, egy olvasmányélmény döbbenetét, egy szerelem lángolását, egy baráti beszélgetés melegét, egy pohár bor vagy egy csésze kávé jóleső szürcsölgetését. Az érzékek és az élmények versei ezek, olykor mély benyomások, máskor csak futó élmények, hangulatok lírába öntött monumentumai. 

Kép forrása

Program nélkül
Erénye kötetnek, hogy a versek sorában nincs semmi programszerű. Egyik strófának sincs iránya, célja, skatulyábaszorított struktúrája, kényszeredett megfelelni vágyása. Őszinte tükörképek, önmagukért való, önmaguk örömét, önmaguk igazságát kereső és persze megtaláló szövegek: egyik vidám ugribugri, másik nyugodt séta, harmadik önfeledt kacaj, negyedik méltóságteljes pillantás, ötödik könnyel teli bánat és így tovább. 
De hadd jegyezzem meg a dicsérő szavak mellett azt is, hogy ez a tetszetős iránytalanság egyben hiányossága is ennek a lírának. Ha javasolhatnám a szerzőnek, ha javasolhatnám a nőknek – ha már nőnapra virradtunk –, a női költőknek, akikkel mostanában megismerkedni volt szerencsém, akkor azt javasolnám, hogy ássanak mélyebbre!
A tudat sötét anyagából, a lélek tiszta energiáiból keveset mutat meg Vörös Viktória. Decens polgári idill csepereg tollából, miközben persze mindannyian tudjuk, hogy a műveltség nagy katedrálisainak sötét altemplomaiban, a napsugaras élmények árnyékzugaiban, a jólfésült reggelek kócos hajnalaiban mindannyian vademberek vagyunk, sikító, dühöngő, vágyvezérelt furiák, dübörgő fantáziákkal teli kamaszok, meghasadt szívű szeretők, katarzis-szárnyakon suhanó váteszek... 
Erről is tessék írni!