„Pisti, az unokatestvérem épp cukrásznak tanult, így aztán otthon is kísérletezgetett. Egyik alkalommal kókuszos krémest sütött, ami rögtön a családunk kedvence lett. Ezt követően két-három hetente biztosan megsütöttük. Viszont egymás között mi nem kókuszos krémesnek hívtuk! Aki már járt vidéken, és találkozott rágcsálókkal, pontosan tudja, hogy mire hasonlít a sütemény tetejére szórt csokidara… Úgy bizony, arra gondoltam! Szóval nálunk egyszerűen csak egérszaros sütinek becézik ezt az édességet. Ki lehet próbálni reszelt étcsokoládéval is, de szerintem tortadarával az igazi. Ahogy ropog a fogak alatt, kellő izgalmat ad a lágy kókuszos piskótának és a vaníliás krémnek.”

Kép forrása

Rég mulattam ilyen jól!
Bernáth Józsefet nem igazán ismertem. Tudtam, hogy szerepelt a tévében, valami a séfes műsorban, meg, hogy jó nevű éttermekben volt szakács külföldön és hogy jelentek meg könyvei. Nagyjából ennyi. Éppen ezért nem jöttem izgalomba mikor megkaptam a legújabb, Édes emlékek anyukámtól című desszertes könyvét. Jó, gondoltam, nyilván kellett még egyet gurítani karácsony előtt a Boook kiadónak is. Aztán most, hogy elmúltak az ünnepek és beköszöntöttek a hétköznapok (két ónos eső és egy havazás között) újra elővettem a könyvét. És tudják mit? Rég mulattam ilyen jól!
Az Édes emlékek anyukámtól harminc év süteményeit, az ehhez kapcsolódó történeteket és tulajdonképpen egy komplett gyermekkort ölel fel. Ahogy a könyvben is írják, a receptek sokaknak ismerősek lehetnek, a Szolnok megyeieknek biztosan. Tehát nemcsak, hogy hazai, de egyenesen terroir az az ungarische vircsaft, amit Bernáth József és csapata elénk tesz. Ritkán lehet földrajzilag ennyire specifikus szakácskönyvet olvasni! 
Több olyan sütemény is helyet kapott a könyvben, amelyekről én azelőtt még hírből sem hallottam. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy én a svábok között élek, de számomra az ördögpirula, a szalagóriás és a különböző személynevekkel illetett szeletek mind újdonságok. 
 „Vidéken nem töprengenek túl sokat a sütemények nevein. Minden másodikat valamilyen krémesnek, bélesnek vagy szeletnek, esetleg lepénynek hívnak, attól függően, hogy éppen milyen fő ízadó alapanyag kerül bele. Mi ezt gyerekként kiegészítettük annak a személynek a nevével, aki a legjobban készítette a faluban, és már meg is születtek a kedvenc süteményeink nevei: Manci néni mézes bélese, Mami szalagóriása, Nyúlné Marika néni minipogácsája, Claudi néni Lajcsi szelete… és természetesen Nyuszimari Duna-hulláma. Ugyanis Nyuszimarinál – ahogy édesanyámat becézték a barátai – jobban senki sem készítette ezt a süteményt.”

Kép forrása

Milyen nagyi? Milyen titka?
Mindkét nagyanyámról elmondható, hogy nem azok a kimondottan sütiszagú nagymamák (Ibimama máig nem tudja értelmezni a boltokban kapható „Nagyi titka” márkájú búzafinomlisztet. „Milyen nagyi? Milyen titka?”) Karácsonykor a bejgli, meg évente egy diótorta, amelyhez kizárólag bolti piskótát szabadott csak használni. Ha épp nem volt a spájzban dunakavics vagy Albert keksz, akkor leginkább valamilyen tányérdesszertben reménykedhettünk, de a mákos tészta, túrógombóc és palacsinta tengelyről itt sem volt nagy elmozdulás. Szóval a Mamáék a megúszós édességeket kedvelik. Van nekem egy csupaszív nagynéném, aki viszont pont az ellenkezője a szépkorú hölgyeknek. Az ő esetében annál nagyobb az öröm, minél nagyobb a kihívás. A fesztávja a kakaós csigától kezdve, az aranygaluskán, dobostortán, hadidoboson, mézeskrémesen és oroszkrémesen át a születésnapi formatortákig terjed. A legemlékezetesebb szülinapi zsúron egy lófej torta tette fel a pontot az i-re, ami annyira jól sikerült, hogy szerintem még a Cosa Nostra is berendelte volna a céges karácsonyi bulijára. Szóval nekem leginkább a nagynéném vonaláról ismerős az Édes emlékek anyukámtól című könyv által megfestett világ. 
Ha jobban belegondolok, nem is annyira festett világ ez, sőt, nagyon is igazi! A recepteket rövid bevezető szövegek kísérik, melyek egytől egyig kifejezetten szórakoztatóak. Tényleg olyan, mintha az Örkény Egyperceseket olvasnánk. Érdekes, hogy ugyan nem ismerjük egymást, a könyvet olvasva mégis az az érzésem támadt, mintha ott ülnék Bernáthéknál a nagyszobában, a családi fotóalbumot lapozgatva, miközben Apuka szívélyesen anekdotázik, Anyuka pedig a konyhában sürög-forog, hogy aztán elárassza az étkezőasztalt a mindenféle szeletekkel, tekercsekkel és krémesekkel. Én pedig annyira jól érzem magam náluk, hogy komolyan kedvet kapok, hogy otthon is megsüssem a süteményeket. 
Így történt, hogy a meglehetősen retró gyümölcstorta, az üdítős szelet, a darázsfészek, a Lajcsi szelet és a mézes puszedli is előkelő helyre ugrottak a listámon, ezzel leelőzve olyan kifinomult, nemzetközi versenyzőket, mint a pain au chocolat vagy a St. Honoré torta. Össze is írtam a bevásárlólistát, és feltűnt, hogy itt nemcsak madagaszkári vanília, mandulaliszt, kókuszvirág cukor, meg ilyen-olyan luxus kivonatok szerepelnek a hozzávalók között. 
„Néhányan talán rácsodálkoznak, hogy a vaníliarúd mellett vaníliás, illetve vanília cukrot is használok, hogy néhány csepp rumaromát csempészek egy-egy rumos süteménybe, esetleg arra, hogy bizonyos recepteknél margarint használok vaj helyett. Mivel gyerekkoromban ezeket az ízeket szoktam meg, ragaszkodom hozzájuk – így autentikusak a receptek. Így tanultam otthon.”
Nem valami trendi megközelítés, de valóban, még a fentebb emlegetett Ibimamám is, aki egy héten kétszer ment a piacra kézműves, maszek vajért, na, még ő is margarinnal gyúrta a bejglit. Nekem is ez a legmeghatározóbb gasztronómiai élményem gyerekkoromból – a margarin illata, miközben a liszttel morzsolgatjuk. És ami azt illeti, vaníliát is csak felnőtt koromban láttam először, otthon nálunk is a vaníliás cukor és a vanília aroma volt a nyerő, pedig én már bőven a rendszerváltás után születtem. Szóval nouvelle cuisine ide vagy oda, szerintem teljesen rendben van, hogy Bernáth József ilyeneket is használ a receptjeihez.
Kép forrása

Romantikus-nosztalgikus
A könyv az Alapok – a pofonegyszerű sütemények, Piskótaalapú desszertek, Egyszerű linzerek, Kelt tészták, Rétegzett sütemények, Hosszan eltartható édességek, Cukrászdai sütemények, és Sós aprósütemények című részekre tagolódik. 
A képeket Szendeff Lőrinc készítette, a festményszerű stúdió felvételeket az ütött-kopott felületek, a régi, rozsdás evőeszközök és a megvilágítás is mind egy békebeli szférába emeli. 
A receptek leírása pontos, részletes, és az átlagosnál kicsit hosszabb. Ez az alaposság senkit ne kergessen az őrületbe, hiszen ez garantálja a sikerélményt. A lapok nincsenek túlzsúfolva, a szöveget kísérő grafikák és a választott betűtípus is rájátszanak arra a romantikus-nosztalgikus érzésre, mintha csak egy Váncza sütőporos könyvet olvasnánk. 
„Sokszor a legegyszerűbb, leghétköznapibb sütemények elkészítéséhez a legnehezebb megbízható receptet találni. Akinek nem volt olyan szerencséje, mint nekem, hogy édesanyám minden ebédhez frissen sült süteményt tálalt, a recepteket pedig továbbadta nekünk, gyermekeinek, annak óriási segítség lesz legújabb könyvem.
Ebben a kötetben 54 klasszikus sós és édes sütemény receptjét osztom meg Önökkel, melyeket anno anyukámtól vagy a nagyiktól leshettünk el. Ráadásul sok olyan hasznos tanácsot és praktikát is elárulok, melyek segítenek abban, hogy tökéletesen sikerüljenek a süteményeink, akár zserbót, mézes bélest, fánkot, darázsfészket, non plus ultrát, piskótatekercset, vagy éppen krumplis pogácsát, sajtos tallért készítünk. Bízom benne, hogy aki egy kicsit is édesszájú, vagy egyszerűen csak szívesen felidézné gyermekkorának legédesebb ízeit, szívesen forgatja majd ezt a könyvet.”