Furcsa egy helyzet az, amikor az ember a saját irodalomtanárának a verseit olvassa; mintha kicsit meghasonulna. Hiszen felrémlenek iskolapadok, gimnáziumi magyarórák és az a sok-sok szépség és gyötrelem, amit ott tanultunk a tankönyvből: versek, novellák, regényrészletek. És akkor most, sok évvel később, a kezemben tartom annak a verseskötetét, aki anno bevezetett Ady, Kosztolányi vagy Baudelaire világába; ugyanúgy versek, ugyanúgy költőiek, ugyanúgy ott hevernek előttem kinyomtatva, de ez mégis más, mert most a költőt személyesen ismerem, és ez az élmény még átélhetőbbé teszi az egész költészetét. 

Kép forrása

A harmónia szépsége
A kötet az elmúlt év decemberében jelent meg Visegrád Város Önkormányzata támogatásával. A címlapon Brassai Gabriella Éjszaka a kertben című festménye. A látványos kivitelezés a Spori Print Vince Kft. nyomda és a szerkesztő, Sáska Éva munkáját dicséri.
Az első, ami eszembe jutott a kötetről, az a harmónia. Nemcsak azért, mert minden egyes költeménynek a kötetben mintegy párját képezi egy gondosan kiválasztott, a témához teljes mértékben illő kép – ami ábrázolhat festményt, szobrot, esetleg fotót –, ezzel egyensúlyt teremtve a festői szóképek és a szavak nélkül is beszélő képzőművészet között, hanem azért is, mert a legtöbb versből számomra ez bontakozik ki: a „csoda ruhát bont”, ahogy a költő írja. A lehető leghétköznapibb dologban, mint a kávé („kávémon tejszín a gomolyfelhő”) ugyanúgy ott van a harmónia szépsége, mint az ihletadó nagyvároshoz, Párizshoz írt vallomásban („A Notre-Dame szörnyei/békésen ontják az esőt/imádságba gyűlik a tócsák vize”). 

Kép forrása

Témák és versek
A második szembetűnő jelenség Vörös Viktória hihetetlen műveltsége és kultúrszomja, ami bizony próbára teszi az átlagember tudását. Két igazán erőteljes hatás érezhető a műveken, az antik (főleg görög) mitológia és a francia nyelv és kultúra iránti vonzódás. A négy részből álló kötet két blokkját tulajdonképpen e témák köré fűződő versek teszik ki. 
Az első rész (Hommages) tisztelgések sorozata a költőt megihlető művészek, pl. Apollinaire, Cézanne és Cervantes, valamint olyan „hétköznapibb” személyek előtt, mint a költő gyermekei vagy kollégája. A második, Múltidéző című részben előbújik a magyartanár: híres mitológiai nőalakok, mint Arakhné, Pénelopé és Antigoné kapnak saját verseket, de megidézi többek között Teiresziászt és Haimónt is, mindezt sokszor olyan kifinomult részletgazdagsággal, hogy szinte érezzük az ithakai „rozmaringgal illatos” tornác déli kábultságát, vagy látjuk végigsétálni kertjén a bájos Szemiramiszt selyemcipőben, fátyolban.
Számomra a legkedvesebb rész a legszemélyesebb hangvételű harmadik ciklus, a Mikrokozmosz. Eddig a költő feloldódott másokban, a művészet mestereiben vagy az antikvitás alakjaiban, rajtuk keresztül szólt hozzánk, de most itt előlép a lírai én teljes valójában, és feltárja bensőjét. S hogy milyen ez a lírai én? Fényes, színes, tele vibráló energiával, életigenléssel, szabadságvággyal, néhol megjelenő, visszafogott erotikával, rajongó szerelemmel. Ez a lírai én egy a természettel, a természet – maga a költő szimfóniája. Megjelenik gyakran az utazás toposza, a Kozmosz, gyakran földrajzi nevek (Baja, Argenteuil) utalnak az ihlet forrására.

Kép forrása

Mint parányi ékkövek
Az első három rész szintéziseképpen az utolsó ciklus a Visegrádi szótár nevet kapta, és megtalálható benne mind az hommage-versekből, mind a mitológia alakjaiból, mind pedig természetközeli személyességből valami, a közös nevező a versek rövidsége és a szótár-jellegű definíciókra utaló verscímek. A versecskék olyanok, mint a parányi ékkövek: csodálatos metaforák hihetetlen tömörséggel művészi egységbe komponálva. A költő, bár csodálja a művészetet és jeles alkotóit, saját, önálló stílusa, egyéni hangvétele van, mely talán ezekben a kis versekben jelenik meg igazán. 
A versekben ne nagyon keressünk rímeket, mert csak elvétve akadnak, de ettől még nem lesznek kevésbé költőiek, sőt. Így még jobban átérezhető az a szabadság, ami a költő sajátja.
Talán elfogult vagyok, mert ismerem és szeretem e versek íróját. Mindazonáltal hiszem, hogy Vörös Viktóriának helye van a kortárs magyar lírikusok között. Ragyogjanak versei ékkőként szívünkön!