Tudták önök, hogy az élet egy nagy mosoly? Igen, pontosan az. Ha koordinátarendszerben ábrázoljuk a „boldogságfüggvényt”, akkor egy mosolygó vonalat kapunk. Ha a koordinátarendszer függőleges tengelyén a boldogságot mérjük, a vízszintesen az életkort jelöljük, s belerajzoljuk az életünket, kiderül, hogy ötven fölött egyre boldogabbak leszünk. Legalább is ezt állítja Jonathan Rauch a magyarul sajnos még meg nem jelent könyvében, melynek címe a Boldogságfüggvény (The Happiness Curve). Ez alkalommal arról az izgalmas tanulmányáról lesz szó, amelyet a New York Timesban jelentetett meg néhány hónapja. 

Kép forrása

A boldogságfüggvény
Mivel Rauch sajnos nem ismert Magyarországon, kell pár szót ejtenünk A boldogságfüggvény, avagy miért lesz jobb az élet ötven fölött című könyvéről. A kiadó ajánlása szerint a könyv megváltoztatja az olvasók életét, egyszerűen azzal, hogy megmutatja, hogyan változik az élet. Rauch jó stílusban, szellemesen, szerethetően ír, ráadásul összegyűjtött egy csomó adatot, ami megmutatja a felnőtt olvasóknak, hogy a legjobb még hátra van.
Persze jogos a kérdés, miért nehezebb a boldogságot megtalálni negyven évesen, eredményeik dacára, miért boldogtalanok a sikeres emberek, honnan származik a felnőtt emberek rossz közérzete? S az még fontosabb kérdés, mi változik meg életünk közepén? 

Nos, a többféle díjat is elnyert Rauch a legmodernebb kutatásokra támaszkodva válaszol ezekre a kérdésekre. Megmutatja, hogy a húszas évektől a negyvenes évekig a boldogság U-alakú pályájának első szakaszában jár, lefelé halad, majd a negyvenes évek körül stagnál, végül ötven körül elkezd emelkedni, s meg sem áll a sztratoszféráig. Rauch rámutat, hogy ez a pálya természetes. A görbe alakulását a prioritások változása okozza. Az idősebbek távolodása a versenytől és útja az együttérzés felé egyúttal út a boldogabb, bölcsebb, nyugodtabb élet felé. Jó lenne magyarul is olvasni a könyvet, reméljük, felfedezi valamelyik hazai kiadó. 
Kép forrása

A boldogság relatív

Rauch most ennél is izgalmasabb teóriával állt elő. A New York Timesban megjelent publicisztikájában azt kérdezi: „Miért nem lettünk boldogabbak, miközben a jólét nőtt?” Persze szerzőnk nem azt a régóta megfigyelt (bár nem megmagyarázott) tapasztalattal foglalkozik, amely szerint anyagi jólét az átlagot jelentősen meghaladó növekedése esetén, az emberek szubjektív boldogságérzete stagnál, vagy egyenesen hanyatlik, hanem egy társadalmi jelenséget vizsgál. 
Előásta a World Happiness Report korábbi számait s megállapítja, hogy az ötvenes évek óta több mint háromszorosára nőtt az amerikaiak jövedelme, ám közben nemhogy elégedettebbé váltak volna, még kissé csökkent is az emberek boldogságérzete. Hasonló a helyzet a nemzetközi térben is. A Világbank adatai szerint 1980 óta drasztikusan csökkent a nyomorban élők aránya. Ma már feleannyian élnek napi két eurónál kevesebből, mint negyven évvel ezelőtt. Mégis boldogtalanok az emberek. 
Miért? – teszi fel a kérdést Rauch, és elősorol mindenféle válaszlehetőséget. Van, aki a modern individualista társadalmakat teszi felelőssé a boldogtalanságért, mások a liberális kultúra-felfogásából fakadó szorongással magyarázzák a világ boldogságdeficitjét. Rauch egy kevésbé spekulatív magyarázatot tart meggyőzőnek. A boldogág relatív – állítja. 

Kép forrása

Irány és környezet
Mint Rauch okfejtéséből kiderül, elégedettségünket jelentősen befolyásolja, hogy ismerőseink életéhez képest milyennek ítéljük a magunkét. Ha nálunknál jobban élnek a környezetünkben élők, akkor boldogtalannak érezzük magunkat. Elégedetlenségüket fokozza, hogy a televízióban és az interneten állandóan szembesülnek a dúsgazdagok életvitelével. Rauch megemlít egy 2015-ös kísérletet is, amelyben egy szegény kenyai falu néhány családjának jelentős adományokat juttattak. Az eredmény: a szerencsés családok boldogabbak lettek, ám a környezetük boldogtalanabbá vált annak ellenére, hogy semmivel sem élt rosszabbul, mint korábban.
De abban az értelemben is relatív a boldogság, hogy függ saját sorsunk alakulásának irányától, azaz életkilátásainktól is. Nem az abszolút jólét, hanem a gyarapodó, vagy fogyatkozó élet a meghatározó. A nyomorból tisztes szegénység felé haladva boldogabbak az emberek, mint azok, akik náluk ugyan jobb körülmények között élnek, de éppen lecsúszóban vannak a középosztályból. 
Különösen ott szembeötlő ez a kettősség, ahol egy társadalmon belül zajlanak az ellentétes irányú folyamatok. Carol Graham közgazdász kutatásait idézi szerzőnk, aki rámutat: az elszegényedő amerikai fehér munkások jóval elégedetlenebbek, mint azok a feketék, akik ugyan még mindig rosszabbul élnek náluk, ám életkörülményeik javuló pályán mozognak. Rauch szerint egyebek mellett ez a jelenség is magyarázza, hogy a feltörekvő országok polgárai elégedettebbek, mint számos fejlett ország lakossága. És – bár erre nem utal a szerző – egyúttal azt is magyarázza, miért boldogtalanabbak a szocialista egyenlősdit elhagyó keleti blokk népei. 
Sebaj! Majd ötvenen túl…