1948-ban az akkor harminchét éves Hervé Bazin megjelentette első regényét. A Viperát markolva a könyvesboltokba kerülése után azonnal hatalmas viharokat kavart a kritikusok körében, az olvasók viszont elkapkodták a könyvet. Ennek oka, hogy az író a legmakacsabb tabu, az anyakép ellen követett el szentségtörést. Ráadásul nem egy fikcióban, hanem önéletrajzi ihletésű regényben. 

Kép forrása

Egy keserű gyerekkor 
A Viperát markolva nem önéletrajzi regény, mint Sartre A szavak vagy Gide Ha el nem hal a mag, hisz Bazinnél a valóság a fikcióval keveredik. Ugyanakkor Jean Rezeau élete Bazin saját keserű gyerekkori élményeinek tükre. Hisz ő maga is átélte egy érzelmek nélküli, erőszakos anya bántalmazásait. A regényben további valóságos elemeket is felfedezhetünk. A regény narrátora Jean Rezeau, akinek keresztneve megegyezik az íróéval, hisz Bazin teljes neve Jean-Pierre Hervé Bazin. A főszereplő apját Jacques Rezeau-nak hívják. Hervé Bazin édesapja Jacques Hervé Bazin volt. A gyűlölt anya, Paule Pluvignec is megőrizte Hervé Bazin édesanyjának keresztnevét, akit Paule Guilloteau-nak hívtak. 
Hervé Bazin kitűnő dramaturgiai érzékkel indítja regényét. Az egyes szám első személyben mesélő narrátor maga az író, aki visszaemlékszik kisgyerek korára. Jean marokra fog egy alvó viperát és puszta kézzel megfojtja. Ez az általa hőstettnek tartott vakmerőség kicsődíti a családot, ami alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy bemutassa szeretett nagyanyját, az „apostoli protonotárius” nagybácsit, a nagynénit, Thérèse Bartolomi grófnét, az abbét és a személyzetet. „Az egész család és az egész személyzet kirajzott a Belle Angerie, e nagy nyúlfialtató megszámlálhatatlan kijáratán.” A Belle-Angerie valójában a Boulangerie (pékség) hízelgő elferdítése, hisz a már több mint kétszáz éve a Rezeau család székhelye eredetileg egy sütőház volt, amit hosszú évtizedek során bővítettek egy harminckét szobás, ám minden komforttól mentes épületegyüttessé. Jean bemutatja a Rezeau családfát. 

Kép forrása

Viperát markolva
Bazin műveire mindvégig jellemző költői stílus, a rendkívül élvezetes képek, hasonlatok, metaforák használata. A valaha szebb napokat élt, de mára már megtépázott vagyonú és hírnevű Rezeau család helyzetét egy szemléletes metaforával mutatja be: „a véletlen úgy rendelte, hogy Rezeau-ként lássam meg a napvilágot, utolsó ágán egy kimerült családfának, a hit maradék kertjeibe plántált meddő olajfának.” Elmondja, hogy alig ismeri szüleit és egyik testvérét, Marcelt, akik Kínában élnek. Három rövid mondattal közli nagyanyja halálát és anyjának közeli érkezését: „Nagyanya meghalt. Anyám színre lépett. És elbeszélésem drámává forrósodik.” Az anya „színre lépését” nem kevés humorral ecseteli a mesélő. Amikor megjelenik a vasúti kocsi lépcsőjén, a gyerekek azt gondolják, rájuk mosolyog. „Őnagysága elégedetten villantotta ki két aranyfogát, amit nagy együgyűségünkben nekünk szóló mosolynak képzeltünk. Lelkesen rohantunk oda a kocsiajtóhoz, rácsimpaszkodtunk anyánkra. – De hát hagyjatok már leszállni, jó? Nem tágítottunk, ez szentségtörés lett volna. Alighanem Rezeau aszony is megértette, és hogy elejét vegye minden érzelemkitörésnek, jobbra, majd balra lendítette kesztyűs kezét. Mindketten a földön találtuk magunkat, s megismerkedtünk erőteljes és jól irányzott, hosszú gyakorlatra valló pofonjaival.” Azt gondolhatnánk, az író fantáziája működik itt, hisz egy anya nem bánhat így rég nem látott gyermekeivel. Nos, egy riporteri kérdésre, amely azt firtatta, mi a valóságalapja a fenti jelenetnek, az író ezt válaszolta: „a Viperát markolva vegyíti az emlékeket a képzelettel. De az a jelenet, amelyben Pierre Cardinál televíziós filmjében a csodálatosan játszó Alice Sapritch felpofoz, a valóságban is úgy történt.”
Hazaérkezésük után az anya drákói szigorral új házirendet vezet be, amelynek legfőbb célja megtörni és megalázni a gyerekeket, minden addigi szórakozásuktól megfosztva őket. A zsarnok anya ellen a testvérek dacszövetséget kötnek, és elnevezik Dögvésznek. (Az eredeti szövegben Folcoche, ami a folle, azaz bolond és a cochonne, magyarul disznó összevont alakja.) Gyűlöletük odáig fajul, hogy egy sikertelen kísérletet tesznek anyjuk megmérgezésére. Az elviselhetetlen bánásmódot megunva, Jean megszökik otthonról. Ez az epizód is valóságos tényeken alapul. Tudjuk, hogy kamasz korában Hervé Bazin többször megszökött, majd húsz évesen szakított családjával és a párizsi Sorbonne-ra iratkozott be. Anyai nagyszüleinél húzódott meg, akiknél rájött, hogy anyja se kapott otthon semmiféle családi szeretetet, és ez lehet az oka annak, hogy kiveszett belőle minden jóérzés. 
Jean tragédiája akkor lesz teljes, amikor rádöbben, hogy anyja elleni gyűlölködő harca során lassanként ugyanolyan rideg szívű, szenvtelen lett, mint Dögvész. 

Kép forrása

Trilógiává dagadó családregény
Évekkel a Viperát markolva megjelenése után Bazin kibékült anyjával, aki azt nyilatkozta, hogy megbocsát fiának, mert a regény révén híressé vált. 1956-ban még az író könyvének dedikálásán is részt vett. 
A kiscsikó halála közvetlenül a Viperát markolva után íródott. A regény Jean első szerelmeit meséli el. Dögvész itt sem tagadja meg önmagát, mindent megtesz, hogy fiát megakadályozza abban, hogy beházasodjon egy családba, amely örömmel befogadná. Nyomon követhetjük Jean párizsi tanulmányait, alkalmi munkáit, házasságát (anyja szavaival egy „midinettel”), gyermeke születését. 
1972-ben jelenik meg a Bagolyhuhogás, amely a Rezeau család című trilógia utolsó kötete. Bazin életművében a trilógia több szempontból is különleges helyet foglal el. Először is ezek a könyvek a legolvasottabbak és a legtöbb példányszámban megjelentek valamennyi Bazin-regény közül. De abban is különböznek többi művétől, hogy a legkeserűbb tónusúak. Végül a legmegmunkáltabb regények, amelyek stílusa a költészet régióiba emeli e műveket.
A második és utolsó rész között huszonöt év telik el, miközben Bazin több regényt ír. A Kelj fel és járj (1952) címe egy bibliai idézet. A paralízisben szenvedő, húsz éves lány hősiesen viseli betegségét és őszinteségével és nagylelkűségével környezetének támogatója lesz. Az Akit szeretni mertem (1956) egy fiatal lány története, aki gyűlöli mostohaapját, majd gyűlölete lassanként szerelemmé alakul át. A fiú nevében (1960) finom lélektani elemzése egy apa-fiú kapcsolatnak. Az apa, aki azt gyanítja, hogy legkisebb fia nem tőle van, megpróbálja ugyanúgy szeretni, mint másik két gyermekét. A regény végére eljut addig, hogy őt szereti a legjobban fiai közül.
De térjünk vissza a Bagolyhuhogásra. Jean Rezeau, a Viperát markolva főhőse, már hosszú évek óta nincs semmiféle kapcsolatban gonosz anyjával, Dögvésszel. Jean első felesége, Monique, évekkel ezelőtt meghalt egy autóbalesetben. Ugyanebben a balesetben feleségének unokatestvére, Bertille is elveszíti férjét. Jean feleségül veszi Bertille-t. Jean, Bertille lánya, Salomé, Monique fia, Jeannet és a két közös gyerek, békésen élnek, mígnem huszonöt év után megjelenik Dögvész, miután legkisebb fia is kitaszítja. Jean gyermekei elfogadják a nagymamát, akiről apjuktól csak rosszat hallottak, de arra kérik, borítson fátylat a múltra. Dögvész, aki oly hosszú idő után érzelmet nyilvánít valaki iránt, Salomé hatása alá kerül, aki nem fél vele szembeszállni. Dögvész hirtelen halála után a család megkönnyebbül. Ezzel a történet is lezárul. Az író ebben az utolsó részben már nem a lázadó, hanem a megnyugodott ember. Anyját is kevésbé kegyetlennek, emberségesebbnek festi le, mint első regényében. Bár továbbra se mutat semmi szimpátiát, mégis egyfajta szánalmat érez magányos anyja iránt. 
A trilógia magyarul egy kötetben jelent meg.
Ezzel a regénnyel Bazin lezárja azt a korszakot, amelyikben anyjáról ír, hogy a továbbiakban az apaság, a házasság, a válás kérdéseivel foglalkozzon (Exfeleség, 1975; A kilencedik napon, 1994)

Kép forrása

A stílusművész 
Hervé Bazin nemcsak megrázó történeteivel, de regényei művészi megformálásával is kiemelkedő helyet foglal el a francia irodalomban. Stílusa senki máséhoz nem hasonlítható, a költészet eszköztárának szinte valamennyi elemét megcsillantja. Említsük a költői képek közül az egyik leggyakoribbat, a hasonlatot. Hasonlatai minden esetben szemléletesek, sokszor mulatságosak. A Kelj fel és járj paralízisben szenvedő hősnője csak nagy nehézségek árán tudja levetni strandruháját: „Levetettem elől nyitott strandruhámat, tekeregve, mint egy kígyó, amelyik levedli bőrét.” Amikor azután belemerül a vízbe, az úszás nehézségeivel találja magát szemben. „Combjaimmal, amik semmire se jók, hagyom magam sodortatni a vízzel, mint egy döglött hal, addig is, amíg elegánsabb megoldást nem találok.” A Viperát markolva gyerekhőseinek a zsarnok anya iránti érzelmeit érzékelteti az alábbi hasonlat: „Ki-ki megfészkelt már gyűlöletén, mint fakír a szöges ágyán.” Máskor a hasonlat megértéséhez kulturális ismeretek is szükségeltetnek. A Viperát markolva egyik jelenetében a gyerekek az éjjeliedényként használt vödrök kiürítésekor arra ügyelnek, hogy nehogy egymásnak ütközzenek a sötétben, kiborítva a vödrök tartalmát. „Hogy elkerüljük a sötétben a bűzös összeütközéseket, mellünkhöz szorítottuk a vödröt, mint Tarcisius a szentségtartót, és macskaléptekkel osontunk a rondaságainkat kiönteni.” Bazin Alexandre Falguière-nek a párizsi Orsay múzeumban őrzött Tarcisius, keresztény mártír című szobrára utal hasonlatában. 
Ugyanebben a regényében Bazin szívesen él az antitézis (ellentét) költői hatásával. Dögvész betegsége megelégedéssel tölti el a gyerekeket: „Dögvész még mindig öntudatlanul vonaglik, két keze a máján. Sípolva szedi a levegőt. Nem tudom, mondjam-e, de amióta fulladozik, mi könnyebben lélegzünk.” 
Végezetül szólni kell Bazin regényeinek fordítási nehézségeiről, amelyek pontosan sajátos stílusából adódnak. Egyetlen példa: „Une ville où l’on pense bien. Rectifions: une ville où l’on pense «biens».” Nos, a mondatban egy lefordíthatatlan szójáték szerepel. A ’bien’ azt jelenti, jól, a ’biens’ pedig azt, hogy javak, vagyon. A mondat szó szerinti fordítása: „Egy város, ahol jól gondolkodnak. Helyesbítsünk: egy város, ahol a vagyonban gondolkodnak.” Ez így nem mondana semmit. A fordító kénytelen volt megkerülni a szójátékot és így tolmácsolta a mondatot: „Egy város, amely tudja, hol a helye. A húsosfazék mellett.”