Talán nem túlzás azt állítani, hogy ha meg kellene nevezni a világ leghíresebb detektívjét, az emberek túlnyomó többsége Sherlock Holmes-t tenné a lista tetejére. Sir Arthur Conan Doyle karaktere páratlan népszerűségnek örvend világszerte, legendás racionalitását és elképesztő elméjét pedig szinte mindenki ismeri. Ebből adódóan rendkívül könnyű azt gondolni, hogy egy ennyire híresen racionális és pusztán a logikára támaszkodó nyomozókarakter csak úgy lehet ilyen hiteles, ha az őt megalkotó skót író is hasonló tulajdonságokkal rendelkezik. A helyzet azonban az, hogy ez az állítás bizony nem egészen fedi a valóságot, sőt… 

Kép forrása

Egyazon toll, másik világ
Az egyik könyvtári „túrám” során fedeztem fel a MesterMűvek sorozat gondozásában kiadott Jobb nem firtatni című elbeszélésgyűjteményt, melyek az író olyan oldalát tárják elénk, amelynek létezéséről talán nem is tudtunk. A racionalitás nagyságát hirdető Sherlock Holmes és a tudós Challenger professzor karaktere után éles váltásként természetfeletti lények, mágia és megmagyarázhatatlan dolgok világába csöppenünk, mely elsőre furcsának tűnhet, hogy egyazon tollból származnak, mint nagysikerű társaik. 
Ahogy a könyv összefoglalója írja: „Sir Arthur Conan Doyle-t a hazai olvasóközösség leginkább Sherlock Holmes atyjaként ismeri, pedig sokoldalút és maradandót alkotott a természetfölötti irodalom terén is. Régiségbúvár rémtörténeteiben – melyek többek között az első múmiafilmet ihlették – a történelem és az egyiptológia iránti érdeklődése nyilvánul meg; spiritiszta novelláiban saját személyes tapasztalatait dolgozza fel a szeánszokról, a médiumokról és a szellemidézésről; hátborzongató tengerészhistóriáiban egyebek mellett magyarázatot kínál a Mary Celeste kísértethajó titokzatos esetére; kegyetlen meséiben (contes cruels) arról fest végletes képet, hová fajulhatnak a sötét emberi szenvedélyek; modern rémtörténeteiben pedig a tudományos-technológiai haladás vívmányaiban rejlő ijesztő lehetőségekkel játszadozik.”
Egy ilyen kedvcsináló összefoglaló után természetesen nem hagyhattam a polcon a lehetőséget, hogy megismerhessen a világ egyik leghíresebb írójának egy számomra eddig teljesen ismeretlen arcát. Ehhez mérten nagy kedvvel vetettem bele magam a spiritiszta-, természetfeletti- és egyéb elbeszélésekbe és rémtörténetekbe. És hogy megérte-e? Nos, nem kimondottan. 

Kép forrása

Sokszínű, mégis lapos
Maga a könyv, véleményem szerint, elég jól és szépen volt felépítve. Ahogyan azt a hátulján lévő ajánlóban is lehetett olvasni, öt nagy területre (Régiségbúvár rémtörténetek, Spiritiszta rémtörténetek, Tengerész rémtörténetek, Kegyetlen mesék, Modern rémtörténetek) osztották fel az író elbeszéléseit, és mindegyik területről három-három irományba lehetett belekóstolni. Mindegyik elbeszéléshez tartozott egy rövid szerkesztői előszó, melyekből érdekességeket tudhattunk meg az adott szöveggel kapcsolatban, valamint kis felvezetőként is funkcionált. A történetek egyébként tényleg rendkívül sokszínűek voltak, hiszen találkozhattunk múmiákkal, szellemekkel, fura ős-szörnyekkel és mindenféle egyéb mágikus és izgalmas teremtménnyel, helyszínnel és élethelyzettel. 
De akkor mégis hol a hiba? Nos, ott, hogy bár az elbeszélések remekül voltak megírva, és volt bennük minden, ami alapul szolgálhat egy érdekfeszítő, lebilincselő kalandhoz, a tartalom mégis rendkívül laposra sikeredett. A „fordulatok” és „csattanók” vagy egyáltalán nem voltak, vagy legtöbbször meglehetősen szokványosra sikeredtek. Az előzetesen remélt izgalmak töredékét sem éltem át, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor „vesztem bele a szövegbe”, vagy hányszor éltem át valamiféle katarzist a szövegek végén, esetleg hányszor mondtam magamnak, hogy „na erre nem számítottam”. 
Bár a felvázolt helyzetek mindig érdekesek, maguk a történetek sokszor inkább csak megmosolyogtatóak, mintsem rémisztőek, megborzongatóak, vagy akár csak magukkal ragadóak. Ha ki kellene emelni egyet, akkor talán a Kegyetlen mesék kategóriája az, amiben az olvasó a legkönnyebben bele tud merülni, de aki korábban olvasott már Poe-t, annak egyrészről némely történetben nyilvánvaló lesz az áthallás, másrészről ahhoz mérten sajnos ezek sem tudják megugrani azt a bizonyos lécet. 

Kép forrása

Lehet-e ajánlani?
Mindezek mellett még laikus szemmel is bántóan sok az elgépelés és betűhiba a szövegben. A hanyagság hosszabb távon – amikor már a nagyon sokadik elütött vagy rosszul leírt szó töri meg az aktuális mondatot – valóban bosszantó tényezővé válik. 
De hogy mindezek ellenére lehet-e ajánlani ezt a kis szöveggyűjteményt? Abszolút! Egyrészről valóban érdekes volt megismerni Sir Arthur Conan Doyle másik arcát, másrészről tényleg sokszínűek és érdekfeszítőek a történetekben felvázolt élethelyzetek, hiszen eljutunk egy északi bálnavadász hajóra, brit nagybirtokokra, a római régészek világába, Los Amigos kis közösségébe, vagy épp egy nagy brazíliai macska ketrecébe. Ha tehát valaki összefut a MesterMűvek gondozásában megjelent Jobb nem firtatni című elbeszélésgyűjteménnyel, semmiképpen se hagyja a polcon, de mérsékelt elvárásokkal vesse bele magát. Sir Arthur Conan Doyle vagy Sherlock Holmes rajongóknak meg persze egyenesen kötelező darab.