J. K. Rowling, az írónő, aki főművével, a Harry Potter saga-val fogalommá vált, 2008-ban egy nemzedéknek számított az újkori írásbeliség termékenységi istennőjének. Ekkor kérték fel, hogy tartson beszédet az amerikai Harvard Egyetemen a végzős diákoknak. Elmondta. Kiadták. S engem két érzés is hatalmába kerített midőn átrágtam magam Az élet dolgai címmel nálunk is megjelent, mintegy hatvan oldalas beszédén: szomorúság és remény.

Kép forrása

Irodalmi slágergyáros
Nem gondolnám, hogy J.K. Rowling bármiféle irodalmi magasságot képviselne. Még akkor sem, ha Tolkiennel valamelyest alkotói párharcba került főműveik megfilmesítését követően, s az általuk képviselt new age-es, okkultista, fantasy vonal világszerte népszerű lett az ezredfordulótól kezdve. Még akkor sem gondolok semmi különösebb jót J. K. Rowlingról, ha tudom, hogy nyolcvanas évek második felétől született új generáció egy jelentős része – Magyarországon is többek között – neki köszönheti, hogy újra divat lett olvasni és ezért a gyerekek, tinédzserek valóban bújják a könyveket. Rowlingot egy profi irodalmi slágergyárosnak gondolom, aki hasonlóan popiparbeli szerzőtársaihoz legyártotta az igényeknek (?) megfelelő vattacukor súlyú és magas glükóztartalmú műveket a pillekönnyedségű fogyaszthatóság és a mögöttes tartalmat semmiképpen sem becsempészni szándékolás igényének megfelelően. 

Kép forrása

Győztesek és vesztesek
Ez Az élet dolgai című könyv alakba rántott beszédére is igaz. Részben. Itt is megjelenik minden ál- és posztnaív otromba lágysága és erőltetett gügyeséggel párosuló bemagolós okoskodása. Ugyanakkor van benne valami jó is (amiért kötete/beszéde kapcsán mégis tollat/klaviatúrát fogtam), ugyanis Rowling a demagógia mellett reményt ad, és ez elég fontosnak tűnik. 
A felnövekvő nemzedékeknek sok mindenre van szükségük, az amerikaiaknál oly divatos önbizalmon túl, a lehetőségek ismeretére, az élet nagy dolgainak járó tisztelet megtanulására, de ugyanúgy reményre is, ahogy ezt a vallásismeret órán vagy hittanórán vagy bibliaórán is megtudhatjuk a pap bácsitól. 
A ’65-ös születésű angol írónő ugyanis – kábé hasonlóan az Alejandro González Inárritu által rendezett Birdman című és A mellőzés meglepő ereje alcímet viselő filmhez – a győztesek mellett a lúzerek, a vesztesek számára is programot hirdetett. Ez pedig egy olyan sikerorientált világ sivatagában számít oázisnak, mint a mostani, ahol a gyerekek, fiatalok már az iskolában megkezdik egymás megalázását, ahol már a börtönrendszerekhez hasonlóan minden létező helyzetben kialakítják a helyi elit és a helyi középszerűség cellarétegeit. 

Kép forrása

Kedves, mégis realista
Rowling ezt az öngerjesztő, primitív, sittes stílust kérdőjelezi meg beszédében és hirdet mindenkinek egy sokszínű lehetőségprizmával való számolást. A Birdman mottóhoz hasonló az övé is, itt az alcím így szól: A kudarc mellékes haszna és a képzelet fontossága. 
Úgy gondolom, hogy az író(nő) ezzel valódi tartalmat csepegtetett az ifjonti fejekbe, mert miként a már említett hatvan oldalon át, meg is indokolja: szükség van arra, hogy az eddigiektől gyökeresen eltérőleg lássuk a világot és benne magunkat. 
Nem idézgetem Rowling ritka hasznos és kijózanítóan kedves, mégis realista mondatait a kudarcok mellékes hasznáról és a képzelet fontosságáról. Nem tenném szívesen, mert a kötet a szokásos nyálas, trendi módon bájolgó stílusát nem citálom örömmel. De ettől eltekintve ez a szöveg tényleg igazi lelkifröccs, és még azt is megkockáztatom, hogy nemcsak fiataloknak, hanem az élet B-oldalát hallgató, sokadszor újrakezdő idősebbeknek is.