A Balaton környéki vendéglátóhelyekhez köthető gasztronómia látványosan javuló tendenciát mutat, s ha az újonnan felvett stílus huszonegyedik századi ütemben fejlődik, akkor már senkinek nem kell sokat várnia arra, hogy a Balaton legyen a Riviera.

Kép forrása

Kádár János étlapja
Megmaradni a Kádár rendszer stílustalanságában – mialatt a diktatúra árnyéka is oda, – nos, többféleképpen lehet, de a balatoni helyeknek majdhogynem duplán is sikerült: a hekk és az olajban tocsogó, bizalomgerjesztőnek csipetnyi jóindulattal sem nevezhető lángosok világában az ember úgy érezhette, valami nagyon nincs itt rendben, s Kádár János strandpapucsának nesze kísért az aligai üdülő felől.  Ezzel az életérzéssel próbál mindörökre leszámolni a környékre bemerészkedő megannyi új stílussal és komoly szakmai tapasztalattal megtámogatott, a Balaton vonzásából mit sem engedő gasztro- és egyéb forradalmár, aki feladatának azt tartja, hogy tegyen valamit a helyi értékek feltámasztása és a szocializmusban ádázul a környékre rakódott, az NDK-val vetekedő hangulat megszüntetése érdekében. 

Kép forrása

Élménykalauz ízlésstopposoknak
A most megjelent kiadvány, Kalas Györgyi újságíró Magyar tengeri gasztrokönyv című remeklése a sztereotípiákkal és az évtizedeken átívelő berögződésekkel leszámoló helyek, büfék, éttermek között tart terepszemlét, s a végeredmény több mint biztató: hosszúra nyújtott csipkerózsika álmából ébredez a balatoni gasztronómia és vendéglátás. A könyv nem csak erről tudósít hitelesen és engedve a spontán szubjektív észrevételeknek, egy hangulat, egy életérzés, egy viselkedéskultúra tárul fel az olvasó előtt. A félreértés és leegyszerűsítés végett határozottan mondjuk ki, nem szokványos gasztrokönyv, mert annál azért jóval több és tartalmasabb Kalas Györgyi munkája. 
A szerző az elmúlt tíz évben történt gyökeres átalakulások számbavételével mutatja meg, milyen hátrányt kellett leküzdenie annak, aki egy európai viszonylatban is megfelelő színvonalú és a minőséget mindenáron szem előtt tartó vendéglátóhelyet akar odaálmodni a magyar tenger mellé. 

Kép forrása

Hekk és eszpresszó
A nagyon laza és körültekintő stílussal megírt könyvben bőven jut hely a kritikai észrevételeknek, elég, ha példának okáért egy igazi gyöngyszemmel hozakodunk csak elő. A hekkről tett megjegyzés egyúttal annak eredettörténetére is rávilágít. „A hekknek egyébként a rendes magyar neve csacsihal, én személy szerint nagyon sajnálom, hogy nem így terjedt el itthon. Mennyivel viccesebben hangzik, mint a hekk! Szerintem azért néha érdemes lehet bepróbálkozni ezzel a szóval egy forró augusztusi napon a tömött büfé előtt, biztosan imádni fognak minket érte. Mert a csacsihal legalább jelent valamit, a hekk szóról viszont senki nem tudja, hogy mi lehet az eredete, a nyelvészek is csak tanácstalanul tárják szét karjukat. Sehol nem hívják ugyanis ezt a halat hekknek, csak nálunk. Jelenleg az a hivatalos vélekedés, hogy ez a szó valami félrehallás eredménye.” 
Idő közben viszont lett bőven pozitív példa, csak vegyük észre, csak találjunk rá. „A Grétában az eszpresszó 290 forint, Szilágyi alapelve, hogy ha az olaszok ki tudják hozni 90 centből a kávét, akkor ő is megpróbálja. Az ötszáz forintos eszpresszó országában ez mindenkinek megszívlelendő mondat lehetne. Olaszországban szabály, hogy nem mehet a kávé ára egy euró fölé sehol, még Milánó sétálóutcájában sem: az eszpresszó alapvető szükséglet, amit mindenki számára biztosítani kell.”
Hol van még a nyár vége, és akkor még nem számoltunk a vénasszonyok nyarával, aki most megy a Balatonra, a Magyar tengeri gasztrokönyvnél jobb útitársat aligha választhatna maga mellé.