Oliver Sacks könyvét, aki ideggyógyász, először 1999-ben vettem meg és elolvasása alapvető nézetformáló hatással volt rám. Aztán kölcsönadtam valakinek. Elfelejtettem kinek. Nem hozta vissza, tehát meg is átkoztam. Aztán a második kiadás egy példányát sikerült később megvásárolnom az akkor még szokásos egyetemi Osiris vásárok egyikén. Lelkesedéssel beszéltem róla mindenkinek és ezzel vissza is élt valamelyik (elfelejtettem melyik) felebarátom, mert ő sem hozta vissza. Az átok most sem segített. Megvettem újra. Vagy tíz éve nem találtam, beletörődtem, hogy ennek a könyvnek ez a sorsa. Most azonban megtaláltam anyám könyvtárában, aki, mint annyian, hajlamos volt úgy emlékezni minden könyv esetében, hogy az az övé. Miután ez a könyv az emlékezésről is szól, helyben is vagyunk. Még jó, hogy ebben az esetben már mellőztem az átkozódást. (Igaz eddig is csak úgy, vaktában küldtem a rontást a könyvbitorlókra, hiszen elfelejtettem, kilétüket…)

Kép forrása

A tudomány egyik legnagyobb problémája
A könyv egyedi és nagyon különös esetleírásokból áll, olyan betegek történetét meséli el, akinek valami nagyon nem hétköznapi módon sérült az agyműködésük. Nem az elméjük, nem a személyiségük, nem a tudatuk, persze lehet, hogy az is, hanem valamelyik agyterület sérülése, akár nem is ismert diszfunkciója eredményezett a rendesen működő aggyal rendelkező átlagember számára nem elképzelhető tünetet, képesség-, részképesség-csökkenést vagy éppen képességnövekedést. Az ok lehet betegség, baleset, genetikai probléma, bármi.
A könyv jól van megírva, az esetleírások egészen kiválóak, mert az orvos rácsodálkozása a sokszor általa sem ismert és neki is érthetetlen, felfoghatatlan (ahogy tetszik) problémára hihetetlen láttató erővel mutatják meg a kutató, gondolkodó szakember előtt álló kihívást, amikor az ismert világegyetem legbonyolultabb organizmusát vizsgálja. A neurológiatörténeti adalékok, a társtudományok vonatkozó kérdésfeltevései, az interdiszciplinalitás csodája és egyben lehetetlennel határos nehézségei olyan komplex képet rajzolnak elénk, amelyből a XXI. századi tudomány egyik legnagyobb problémája, tudományfilozófiai rejtélye bontakozik ki.
Sacks könyvéig azt gondoltam, hogy az emberi agy működése megérthető az organikus alapoktól, egészen az összetett, hierarchikus rendszer minden eleméig és azok együtt, valamint természetesen a metaszintű folyamatok is. Sőt azt is gondoltam, hogy akár én is megérthetem. E könyv után csak abban reménykedem, hogy az intuíció felvillanó pillanataiban előkerülő megértéstöredékek valóságosak és csak nem az értelmes lény hübrisze játszik velem a tudatalattim szórakoztatására.

Kép forrása

Vigyázat ez nem pszichológia vagy pszichiátria, ez neurológia!  
De előtte még egy kis pszichológia. Most, több mint tíz év után újraolvasva, előjön az első olvasás revelatív élménye. Egyrészt valami, az eddigi magyarázatoknál mélyebb, összetettebb áttekintés megszerzésének kalandja, másrészt az a kényelmetlen érzés, hogy az ember milyen különös módokon lehet beteg, az elméjéből, az érzékeléséből, az érzéseiből, soha fel nem ismert képességeiből mennyi mindent veszíthet el. Olyan részeket, részképességeket, amelyeket az ember az „egész” elvehetetlen, oszthatatlan részének tekint. A könyvben megjelenő embereknek a tünetei, veszteségei felfoghatatlanok, sőt számomra olyanok, hogy fel sem akarom őket fogni, mint emberi élményt. A szenvedésre való képesség embervoltunk része, de az embervoltunk egy részének elvesztésére nem vagyunk felkészülve. Ez egy olyan szenvedés, ami egyszerűen megragadhatatlan.
Az esettanulmányok szereplőinek egyike a színlátását veszíti el. A „látás” mögötti folyamatok megértése eleve nem egyszerű vállalkozás, de a probléma megértése számunkra is igazi utazás lesz, a köznapi vélekedéseink lebontása, annak felfogása, hogy mit is jelent elmélyülni az evolúció vagy az isteni teremtés hihetetlen összetettségében.

Kép forrása

Kiüresedés
Második esettanulmányunk betegét egy agydaganat fosztja meg valamitől, valami olyantól, amit nem tudunk definiálni, de ami ijesztő, mert megérthetjük, milyen egyszerű úgy elveszni egészként, hogy a részeink a helyükön maradnak. „Inkább úgy éreztem én is és mások is, hogy valahogy „más” ember lett belőle; hogy a frontális lebenyét ért károsodás nemcsak elvette bizonyos értelemben a személyiségét, hanem adott is helyette neki egy másikat; még ha furcsa és némileg primitív volt ez az új identitás.”
Nem szoktuk emlegetni, de a modern természettudományos gondolkodás egyik szomorú fejezete az elméről, az agyról való gondolkodás, a pszichiátriai betegségek azonosítása, kezelése, a mögöttük felelhető elváltozások értelmezése. Az ehhez kapcsolódó embertelenségről nem is beszélve.
A tudomány, néha nekem úgy tűnik, hogy még mindig nem mutatja azt az illő alázatot, amelyet az agyunk iránt, mint megértettnek nehezen minősíthető rendszer iránt illene.  Sacks nem is mulaszt el bennünket erre emlékeztetni, mint ahogy arra sem, hogy némely esetben betegeink nem egységes egész személyiségek, más esetben azonban azok és betegségük valósága sok esetben ott jelentkezik, ahol mi nem is érzékelünk.

Kép forrása

Kényszer
A Tourette-szindrómás sebész leírása egy újabb és lenyűgöző utazás a lehetetlenbe és az érthetetlenbe. Egy apró kis hiba ebben a végtelenül komplex valamiben, amiben persze korlátlan mennyiségű hibalehetőség van és elveszítjük hatalmunkat (kinek a hatalmát?) a mozgásunk és a beszédünk felett, de valamiféle olyan módon, hogy azért annyira legyűrhetjük a nekünk nem engedelmeskedő részünk, hogy sebészkedhetünk is mellette.  Tourette-szindrómás szemsebész is van. Mondja valaki, hogy bármi erősebb lehet a beteg és orvosa közötti bizalomnál.
De a Tourette-szindrómás ember, ha nem is győzheti le az állapotát, betegségét, azért valahogy, kerülő utakon uralhatja, eltérítheti, elterelheti, talán részben meg is értheti.
A mozgásunk uralása, ami nekünk természetesen belvilágunk része, nekik talán külvilág. Olyan külvilág, ami belülről tesz velük valamit. Pedig nincs is cselekvő entitás itt, talán csak egy hiány áll a dolog mögött, de innen kívülről ez mégis valami. Mert nincs szavunk a valami és a semmi közötti izékre.

Kép forrása

Vakok és látók
De igazán Franco, a festő esete visz be bennünket a rengetegbe. Mindig szenvedünk a normalitás fogalmának definiálásával, de hogy ennyiféleképpen lehessen eltérni tőle, azt tulajdonképpen nem is jó tudni. A lélek és a test, az elme és az agy, a tudat és a psziché hányféleképpen tud hatni egymásra, el sem képzelhetjük. Franco egykor virágzó, a második világháború és a gazdasági változások miatt tönkremenő szülőfaluját, Pontitót festi meg újra és újra. Azt a csodálatos helyet, amelyre mértani pontossággal, élénken, színesen, elevenen, a mindennapi élet egykori valós történéseivel telítve emlékszik, mindig, mindenkor és állandóan. Semmi más nem érdekli. Állapota, helyzete egy betegséggel kezdődött és azóta érez magában mindent elsöprő késztetést, hogy fessen és csak Pontitót, valamint bárhonnan és bármikor hazarohanjon, ha éppen víziói vannak Pontitóról, hogy a vázlatot elkészítse. Csak Pontitóról lehet vele beszélgetni, de egyébként normális, magát ellátni képes ember. Érzi a falu illatait, hallja a harang hangjait, érzi a temetőfal tapintását. Ott tud lenni. És a képek százaiban megnyilvánuló emlékei (?) pontosak. Mintha a falujának a pontos mása, makettje, számokban, méretekben, arányokban, minden létező felvehető adatban ott volna a fejében.
Mi nem így emlékezünk. De lehet, hogy tudnánk így emlékezni. De az is lehet, hogy áldás, hogy nem vagyunk képesek így emlékezni, mert a normális létünkhöz nem így kell emlékezni. Nem is tudjuk, hogy mennyire jó az, hogy mindennapi létünkbe nem tódulnak be valóságoshoz hasonló részletességgel és érzelmi erővel akár jó, akár rossz emlékeink, ha azokat valami előhívja.

Kép forrása

Csodagyerekek és autisták
A fogalmak sokszor nem képesek megragadni a valóságban mögöttük rejtőzködő egylényegű, de mégis nagyon különböző dolgokat. A köznyelvben dobálózunk különböző elnevezésekkel, diagnozisokkal, amely mögött felületes, általában filmekből szerzett ismeretek állnak (Esőember, Sheldon). De a rendkívül komplex tünetegyüttesek, az egyes esetek különbségei és azonosságai az embernek, mint összetett rendszernek a félelmetes összegubancoltságát és mégis precíz, tökéletesen is sikerülhető voltát mutatják meg.
A különböző rendkívüli gyerekek, akik valamilyen különleges képességgel vagy képességekkel bírnak, mindig lenyűgözték az embereket. De valós történetük ritkán csodás, az ember átlagos emberként tud leginkább ember lenni, egyensúlyban lenni. Sacks leírásai megmutatják nekünk, hogy mekkora munka megérteni az embert és mekkora feladat megérteni azokat a „részegységeit”, amelyekből, ha mindegyik megfelelően és együttműködve teszi a dolgát, összeáll valami átlagos vagy különleges és zseniális, de az, hogy jól érzi-e majd magát az életében, az nem tudható.
Nem könnyű olvasmány ez. De sokkal többet fogunk tudni magunkról, mint előtte.
Még szerencse, hogy lehet felejteni.