Halál a jégen
Az 1845-ben indult északnyugati átjárói expedíció (vagy ahogy arról az utókor emlékezik: Franklin elveszett expedíciója) az amerikai kontinens északi területének feltérképezését célozta meg, ami akkor már az egyik utolsó fehér folt volt a világtengereken. Az angol hajók ekkor már szinte minden óceán és tenger urai voltak, a kereskedők és hajótulajdonosok pedig hamar belátták, hogy az útvonalak lerövidítésével (tehát Kanada északi vizein történő átkeléssel) Ázsia „sokkal közelebb kerülne” az öreg kontinenshez, heteket, vagy akár hónapokat (s tetemes összegeket) lehetne spórolni az utazással.
Kép forrása
A jég fogságában
Franklin számára admiralitás két hajót jelölt ki az útra, a 378 tonnás Erebust és a valamivel kisebb 331 tonnás Terrort, amelyek jó építésű, jól felszerelt strapabíró hajók voltak, bizonyítottak már párszor az északi vizeken. Továbbá minden eshetőségre három évre elegendő élelmiszert pakoltak a hajók raktáraiba, ami közel nyolcezer konzervet jelentett. Az alapos felkészülés és a százhuszonkilenc fős csapat összeállítása után 1845. május 19-én el is indult a két hajó.
1845-46 telét a Beechey-szigeten vészelte át, ahol a legénység tagjai három társukat vesztették el. Az olvadáskor ugyan újra nekivághattak az útnak, ám alig pár hét után ismét befagyott a tenger és 1846 szeptemberében a Vilmos király-sziget partjai közelében a hajók végleg a jég fogságába kerültek. Hideg idők következtek, a jégpáncél egy másodpercre sem olvadt fel. 1848-ra már két éve éltek a jég fogságában. Ráadásul Franklin 1847. június 11-én betegségben meghalt.
A legénység végül 1848. április 26-án elindult gyalog a szárazföld irányába, át a jégmezőn. Ezerhatszáz kilométeres út várt rájuk. A legtöbben még a Vilmos király-szigetet sem hagyták el, ők inkább visszatértek a hajókhoz, vagy meghaltak útközben. Körülbelül harmincan, negyvenen tudták magukat elvonszolni a jégen át a szárazföld pereméig, mégy így is több száz kilométerre voltak a legközelebbi lakott településtől. Az őslakos inuitok beszámolói szerint még évekkel az elindulás után is bolyongott pár túlélő a jégmezőn, akiket az eszkimók befogadtak, egy ideig velük éltek, aztán elindultak a dél felé, és soha többé nem látták őket. Az utolsó négy embert 1851-ben látták vánszorogni, ekkor már öt éve voltak a sarkvidék fogságában.
Kép forrása
Százhúsz év titok
Három év elteltével az aggódó feleség, Lady Jane Franklin megelégelte, hogy továbbra sem érkezett hír férje expedíciójáról, minden követ megmozgatva, az akkori viszonyok mellett óriási összeget, húszezer font (mai áron úgy hatszázharmincmillió forint) nyomravezetői díjat ajánlott fel. 1850-ben már közel egy tucat hajó kereste-kutatta a sarkvidéket, de hiába volt minden, semmit se találtak. Közel százhúsz évig a szerencsétlenül járt felfedezők sorsa rejtve maradt az utókor előtt, végül az 1980-as években folytak komolyabb régészeti kutatások, az elhalálozások okainak kiderítésére. A hideg és az éhség mellett betegségek (tüdőgyulladás, tuberkulózis stb.) tehetők felelőssé a legénység elhullásáért, valamint kimutattak ólommérgezést is. A nehézfém a konzervek hanyag leforrasztása miatt, valamint a hajó vízvezetékrendszeréből jutott az emberek szervezetébe.
Kép forrása
Terror és sötétség
A tragédia bekövetkezte óta sokan vállalkoztak az expedíció irodalmi feldolgozására. Belegondolni is rossz, hogy mi történhetett az utolsó életben lévőkkel, milyen állapotban voltak, vajon hogyan vesztették az életüket, vajon miket tettek meg a túlélés érdekében. A későbbi kutatások megállapították, (a csontokon talált vágásnyomok alapján), hogy egyesek kénytelenek voltak halott társaik húsát is elfogyasztani a túlélés reményében. Ez a sötét körülmény mozgatta meg Dan Simmons fantáziáját is. A Hugo-díjas író bár támaszkodik a fennmaradt írásos forrásokra és régészeti kutatások eredményeire, a történet sötét foltjait misztikus elemekkel töltötte ki. A hátborzongató könyv legnagyobb érdekessége, hogy a fizikai viszontagságok mellett kiválóan festi le a legénység mentális megpróbáltatásait, és a halálokok köze felveszi egy természet feletti erő aktív közreműködését.
A cselekmény 1847 októberében veszi kezdetét, nem sokkal Franklin halálát követően. Francis Crozier kapitányra vár a feladat, hogy átvegye az irányítást, és hogy egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást tegyen a maradék legénység kimenekítésére. A hideg és a skorbut folyamatosan tizedeli embereit, s az átélt gyötrelmek mellett jelen van egy titokzatos erő: a „Fehér Halál”, ami odakint vadászik a jeges sötétségben, egyesével végez a legénység tagjaival, akiket megcsonkít és felfal. A maradék legénység, Crozier vezetésével elindul hát dél felé, a Back folyó torkolatának irányába, egy eszkimó nő társaságában. A jégen leselkedő borzalom azonban egyre vakmerőbbé válik, és a menekülők abban sem biztosak, hogy kísérőjükben vajon megbízhatnak-e.
A Franklin-expedíció, mint az egyik legnagyobb katasztrófa vonult be a felfedezések történetébe. De hatása mégis óriási volt, hiszen eltűnt legénység keresése közben gyakorlatilag feltérképezték a Föld egyik utolsó még ismeretlen szegletét. Végül 2014-ben az Erebus, 2016-ban pedig a Terror roncsait is megtalálták a tenger fenekén, robottengeralattjáró segítségével. Dan Simmons horror regénye alapján Ridley Scott televíziós sorozatot is készített (amelyet részben Budapesten forgattak). A szériát a hazai közönség az AMC műsorán követheti, március 29-én dupla résszel debütált.
Kép forrása
A jég fogságában
Franklin számára admiralitás két hajót jelölt ki az útra, a 378 tonnás Erebust és a valamivel kisebb 331 tonnás Terrort, amelyek jó építésű, jól felszerelt strapabíró hajók voltak, bizonyítottak már párszor az északi vizeken. Továbbá minden eshetőségre három évre elegendő élelmiszert pakoltak a hajók raktáraiba, ami közel nyolcezer konzervet jelentett. Az alapos felkészülés és a százhuszonkilenc fős csapat összeállítása után 1845. május 19-én el is indult a két hajó.
1845-46 telét a Beechey-szigeten vészelte át, ahol a legénység tagjai három társukat vesztették el. Az olvadáskor ugyan újra nekivághattak az útnak, ám alig pár hét után ismét befagyott a tenger és 1846 szeptemberében a Vilmos király-sziget partjai közelében a hajók végleg a jég fogságába kerültek. Hideg idők következtek, a jégpáncél egy másodpercre sem olvadt fel. 1848-ra már két éve éltek a jég fogságában. Ráadásul Franklin 1847. június 11-én betegségben meghalt.
A legénység végül 1848. április 26-án elindult gyalog a szárazföld irányába, át a jégmezőn. Ezerhatszáz kilométeres út várt rájuk. A legtöbben még a Vilmos király-szigetet sem hagyták el, ők inkább visszatértek a hajókhoz, vagy meghaltak útközben. Körülbelül harmincan, negyvenen tudták magukat elvonszolni a jégen át a szárazföld pereméig, mégy így is több száz kilométerre voltak a legközelebbi lakott településtől. Az őslakos inuitok beszámolói szerint még évekkel az elindulás után is bolyongott pár túlélő a jégmezőn, akiket az eszkimók befogadtak, egy ideig velük éltek, aztán elindultak a dél felé, és soha többé nem látták őket. Az utolsó négy embert 1851-ben látták vánszorogni, ekkor már öt éve voltak a sarkvidék fogságában.
Kép forrása
Százhúsz év titok
Három év elteltével az aggódó feleség, Lady Jane Franklin megelégelte, hogy továbbra sem érkezett hír férje expedíciójáról, minden követ megmozgatva, az akkori viszonyok mellett óriási összeget, húszezer font (mai áron úgy hatszázharmincmillió forint) nyomravezetői díjat ajánlott fel. 1850-ben már közel egy tucat hajó kereste-kutatta a sarkvidéket, de hiába volt minden, semmit se találtak. Közel százhúsz évig a szerencsétlenül járt felfedezők sorsa rejtve maradt az utókor előtt, végül az 1980-as években folytak komolyabb régészeti kutatások, az elhalálozások okainak kiderítésére. A hideg és az éhség mellett betegségek (tüdőgyulladás, tuberkulózis stb.) tehetők felelőssé a legénység elhullásáért, valamint kimutattak ólommérgezést is. A nehézfém a konzervek hanyag leforrasztása miatt, valamint a hajó vízvezetékrendszeréből jutott az emberek szervezetébe.
Kép forrása
Terror és sötétség
A tragédia bekövetkezte óta sokan vállalkoztak az expedíció irodalmi feldolgozására. Belegondolni is rossz, hogy mi történhetett az utolsó életben lévőkkel, milyen állapotban voltak, vajon hogyan vesztették az életüket, vajon miket tettek meg a túlélés érdekében. A későbbi kutatások megállapították, (a csontokon talált vágásnyomok alapján), hogy egyesek kénytelenek voltak halott társaik húsát is elfogyasztani a túlélés reményében. Ez a sötét körülmény mozgatta meg Dan Simmons fantáziáját is. A Hugo-díjas író bár támaszkodik a fennmaradt írásos forrásokra és régészeti kutatások eredményeire, a történet sötét foltjait misztikus elemekkel töltötte ki. A hátborzongató könyv legnagyobb érdekessége, hogy a fizikai viszontagságok mellett kiválóan festi le a legénység mentális megpróbáltatásait, és a halálokok köze felveszi egy természet feletti erő aktív közreműködését.
A cselekmény 1847 októberében veszi kezdetét, nem sokkal Franklin halálát követően. Francis Crozier kapitányra vár a feladat, hogy átvegye az irányítást, és hogy egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást tegyen a maradék legénység kimenekítésére. A hideg és a skorbut folyamatosan tizedeli embereit, s az átélt gyötrelmek mellett jelen van egy titokzatos erő: a „Fehér Halál”, ami odakint vadászik a jeges sötétségben, egyesével végez a legénység tagjaival, akiket megcsonkít és felfal. A maradék legénység, Crozier vezetésével elindul hát dél felé, a Back folyó torkolatának irányába, egy eszkimó nő társaságában. A jégen leselkedő borzalom azonban egyre vakmerőbbé válik, és a menekülők abban sem biztosak, hogy kísérőjükben vajon megbízhatnak-e.
A Franklin-expedíció, mint az egyik legnagyobb katasztrófa vonult be a felfedezések történetébe. De hatása mégis óriási volt, hiszen eltűnt legénység keresése közben gyakorlatilag feltérképezték a Föld egyik utolsó még ismeretlen szegletét. Végül 2014-ben az Erebus, 2016-ban pedig a Terror roncsait is megtalálták a tenger fenekén, robottengeralattjáró segítségével. Dan Simmons horror regénye alapján Ridley Scott televíziós sorozatot is készített (amelyet részben Budapesten forgattak). A szériát a hazai közönség az AMC műsorán követheti, március 29-én dupla résszel debütált.
Egypercesek
Elhunyt Nemere István író, műfordító
Halálhírét felesége, Szentgyörgyi Judit hozta nyilvánosságra közösségi oldalán
Egy kicsit késtem…
Fél évszázaddal múlva vittek vissza egy könyvet a könyvtárba
Női sorsvallomások egy csokorban
Huszonegy asszony a huszonegyedik századból