Bizonyára sokak által ismert ma is az emlékezetes Entartete Kunst Ausstellung, az Elfajzott művészet című kiállítás, amelyet 1937-ben Joseph Goebbels utasítására nyitották meg Münchenben. Olyan műveket állítottak itt ki, amelyek szemben álltak a náci kultúrpolitikával, például a ma más nagyra becsült Ernst Ludwig Kirchner, Erich Heckle, Max Pechstein vagy Emil Nolde munkáit. Persze a gyűjtemény elrettentő akart lenni, s azt a feliratokkal is megsegítették. Ilyen szövegek kísérték a műveket: kretén és kurva, a zsidó faji lélek jelenései... 
A tárlatot több mint kétmillióan keresték fel annak idején, s később több más német és osztrák nagyvárosban is bemutatták.
De vajon milyen volt a náci művelődéspolitika a maga egészében? Erre a kérdésre keresi a választ Moritz Föllmer: A Harmadik Birodalom kultúrtörténete című, most megjelent könyve. 
 
Kép forrása

Hitler közbeszól
Maradván az elfajzottságnál, a náci ideológusok szerint ebbe a kategóriába tartozott minden, ami esztétikája szerint nem illett a nemzetiszocialisták által képviselt emberképbe. Elfajzottnak számított a legtöbb expresszionista, impresszionista, dadaista, szürrealista, kubista alkotás, s természetesen e stílusok művészei is. 
A dologban persze az a vicces, hogy az esztétikai vonalvezetés nem volt mindig egyértelmű. Az expresszionizmus például majdnem náci irányzattá vált, mert – a tulajdonképen elég jó ízlésű – Joseph Goebbels és néhány pártvezető kiállt az irányzat erőteljes, vagyis erőt sugárzó alkotásai mellett. „Mi, nemzetiszocialisták nem vagyunk régimódiak, mi testesítjük meg az új modernitást, nem csupán a politikai és társadalmi kérdésekben, hanem magában a művészetben és a tudományokban is” – fogalmazott a propagandaminiszter. 
Persze mások az expresszionistákat is az entartete kategóriába sorolták volna, mivel eltértek a mintának tekintett klasszikus görög és római művészettől (attól, ami még volt „beszennyezve” a zsidó hatással). A vita végére Hitler tett pontot, kijelentetve, hogy a Harmadik Birodalomban nincs helyük a modernista kísérletezéseknek.
 
Kép forrása

Művészet és propaganda
A nácik azonban egyáltalán nem voltak művészetellenesek, és még csak az sem egészen igaz, hogy a hagyományos, akadémikus műfajokat kedvelték, s elzárkóztak a modernitás elől. A művészetet propagandaeszköznek tartották, s azt használták föl belőle, ami igényeiket kielégítette. A faji tisztaságot, az erkölcsösséget, az engedelmességet, az ősi bölcsességet vagy a militarizmust megjelenítő szobrászatot és festészetet erőteljesen támogatták. 
Moritz Föllmer könyvéből kiderül, hogy a propagandisztikus céloknak megfelelően a Harmadik Birodalom kultúrája felülről irányított tömegkultúra volt, amelyben a radikális nacionalista víziók és látványos tömegrendezvények mellett jól megfértek a klasszikus koncertek és a populáris filmvígjátékok. 
Föllmer úgy fogalmaz, hogy épp a többség ízléséhez való igazodás, a polgári kultúra látszólagos kontinuitása volt az, ami nagymértékben fokozta a rezsim elfogadottságát. A Weimari Köztársaság alatti egzisztenciális problémák után egy új, modern élet perspektívái nyíltak meg a rendszer hívei előtt. A Kraft durch Freude mozgalom, az „Örömből merített erő” keretében sokak számára elérhetővé vált a nyaralás és a tömegsport, milliós közönség látogatta a sporteseményeket – 1936-ban olimpiát is rendeztek Berlinben –, a reklámok képi világa pedig már az autó- és családiház-tulajdonosok társadalmát vetítette előre. Mivel azonban a nemzetiszocialista időszak kultúrája sokféle igénynek hangot adott és mindenféle fantáziának teret engedett.
 
Kép forrása

A nácik és a tömegkultúra
Föllmer részletesen dolgozza föl, mit jelentett a kultúra 1933 és 1945 között a meggyőződéses nemzetiszocialisták, a politikától látszólag távolságot tartó kortársak és az antifasiszták, illetve a zsidó származásúak számára.
Érdekes adalék, hogy bér a náci rezsim mindent megtett azért, hogy a maga ideológiai totalitását megvalósítsa, a tömegkultúrát mégsem szabályozták annyira szigorúan, mint a magaskultúrát. A kultúrpolitika irányítói valószínűleg tisztában voltak azzal, hogy a „felsőbb rendű germánok” ugyanolyan szívesen nézik, hallgatják a populáris giccs termékeit, mint az „alacsonyabb rendű” népek.  Ennek megfelelően a háború kitöréséig a hollywoodi filmek többsége bármikor megtekinthető volt a német mozikban, s bár az atonális (vagyis hangnem nélküli) zenét tiltották, a dzsessz és a szving viszonylag szabadon hallgatható volt.
Moritz Föllmer, az Amszterdami Egyetem professzora innovatív megközelítésű és számos magántörténelmi kordokumentumot felhasználó kultúrtörténetében mindezek mellett azonban rámutat valami igen fontos összefüggésre is. Arra, hogy a sokszínű és sokfelől merítő náci propaganda-kultúra képes volt arra is, hogy a klasszikus műveltség köntösébe csavarva legitimálja a háborút, a nagy-birodalmi törekvéseket és az alacsonyabb rendűnek nyilvánított emberek kiszorítását a társadalomból.