Értően olvasva ez a könyv önmagában is lehetőséget teremt arra, hogy az ember megértse a természettudomány alapvető paradigmáit. A baj az, hogy az értő olvasásra nem vagyunk felkészültek, annak képességéhez nem vezet királyi út. Ez a könyv – többek között – azért született, mert egyre több tudósember ismeri fel, hogy a természettudomány diadalútjának zenitjén egyre kevesebben értik azt, amin az egész alapul. 

Kép forrása

Szakértők és laikusok
Külön kérdés, hogy miért is került ki a kémia a laikus tudományos érdeklődés homlokteréből. Szerintem ennek két különböző oka van. Egyrészt a kémia oktatásának azon sajátossága, hogy azt sugallva tanítják a gyerekeknek, hogy ez egy megértett és uralt területe a tudománynak. Másrészt a kémia az egyik legtöbbet fejlődő tudomány volt az elmúlt száz évben, de ez a fejlődés és ismeretanyag növekedés szinte teljes egészében a nagyközönség tudomása nélkül ment végbe. Most azzal kellene szembe néznünk, hogy a kémia hősi korszakának tudása alig több alkímiánál, legalább is ahhoz képest, amivel a kvantumkémia, a biokémia fejlődése tágította az ismereteinket. 
A kémia hihetetlenül összetett, bonyolult, a fizikával összenőtt tudomány, amelynek elmélete és gyakorlata már számtalan szakterületre bomlott (a környezeti kémiáról a gyakorlati ipari alkalmazásokon át, mondjuk a farmakológiáig) és olyan összefüggések erdejében bolyong, amelynek feldolgozása egy ember számára eleve lehetetlen. Az átlagember pedig manapság nem ambicionálja a művelt laikus állapotának elérését. Sokszor a szakemberek sem...
A könyvben száz hülye, de garantáltan jogos kérdést tesznek fel a szerzők. (A kedvencem ez: El vagyunk savasodva?)
Hogy mekkora fába vágták a fejszéjüket, kiválóan szemlélteti az, hogy a könyvben szerepel a Heti Hetes és a „civil szervezet” kifejezés is. Szerzőink rendszeresen betörölnek a laikusoknak, médiamunkásoknak, celebeknek és civileknek, s ezt természetesen jól teszik. Az én orcámra is elégedett és kárörvendő mosolyt csalnak ezek a be-, illetve kiszólások. Ugyanakkor csendben jegyzem meg, hogy a viccesnek szánt mondatok megírására igazán felkérhettek volna egy szakembert, esetleg egy humoristát, mert ezen a területen ők a laikusok… 

Kép forrása

Olvadás
Nézzünk pár izgalmas kérdést! Valóban megolvad a korcsolya alatt a jég? Közkeletű tévedés. A levezetés elolvasása során maradt bennem némi hiányérzet, de ez a három oldal bárkinek megmutatja nem csak azt, hogy min is csúszkálunk, hanem azt is, hogy a világ mennyivel is bonyolultabb, mint amilyennek látni szeretnénk. Először is többféle kristályszerkezetű jég létezik. A jég tehát egy felszínes empirikus fogalom és így a közkeletű kifejezés rögtön meg is téveszt bennünket. Habár az sajnos nem derül ki, mi is ennek a különbözőségnek az oka. Az izgalom fenntartása érdekében nem árulom el most végül is min is esünk hanyatt, de a magyarázat kényelmetlenül nem szokványos és ami a legkellemetlenebb, kivezet az emberi fogalomalkotás megszokott köréből.
Lássunk valami komolyabbat! 
Az ember nem avatkozhat be a természet rendjébe? 
A 2011-ben megjelent könyvben (ebben a fejezetben) a következő mondat olvasható:
„Akármilyen meglepő, de az üvegházhatás csaknem kétharmadáért (62%) elsősorban az emberi tevékenységből keletkező vízpára a felelős. Ezt követi a szén-dioxid (22%) és a troposzférikus ózon (7%).” Egy ilyen mondatért mostanában kirúgják az embert a haladó munkahelyekről, különösen ha előtte ilyesmiket is ír: „A globális felmelegedésben játszott szerepe miatt a szén dioxidnak igencsak jó a „marketingje”, az ipari forradalom óta észlelt fokozatos felmelegedést szinte kizárólag ennek a gáznak tulajdonítják a környezetvédők és a közvélemény is. Miközben persze a felmelegedés sem tűnik lineárisnak…  Tudományosan fogalmazva: a fene tudja. 
A fejezet többi részébe pedig bele sem merek menni.

Kép forrása

Bevezetés a megvezetésbe
Élelmiszer-biztonsági gyorstalpalót is kínál kötetünk. Felveti például: igaz-e, hogy régebben biztonságosabbak voltak az élelmiszerek? Erről, attól tartok, fogalmunk sincs. Történelmi távlatban meg végképp nincs. Csak az bizonyos, hogy a régi szép időkben az élelmiszer-hamisítók, ha lebuktak, sokkal rosszabbul jártak, mint mostanában. Ugyanis a felháborodott fogyasztók, akik akkoriban még általában a közelben laktak, könnyen felkereshették őket egy kis önbíráskodás céljából. Akkor is így volt ez, ha csak a kereskedő volt elérhető, mert igen helyesen azt gondolták, hogy az ő megnevelése is (hiszen gondosabb lesz legközelebb) javítja az élelmiszerek minőségét, különösen, ha híre megy a pofonok számának, súlyosabb esetben a lincselésnek és gyújtogatásnak. Ennek a tudományágnak a fogalomkészlete és összefüggésrendszere sem közkincs, de legalább megtudhatjuk, hogy erről is mennyire megkapóan keveset tudunk. (Kémiailag persze.)
De felmerül a hipervitaminózis, mint veszély. Ezt a kifejezést orvosírnokként hallottam először valamikor a nyolcvanas években a katonaságnál (a zászlóaljorvostól), amikor kiderült, hogy az egyik delikvens a barátnője tanácsára nagy dózisban szedett valami vitamint a pattanásai ellen.  Aztán mindenki emlékszik a pezsgőtabletták korára. Miután azonban az Amerikai Egyesült Államokban (ahol mindenre van adat) csak egy hipervitaminózisból eredő halálesetet regisztráltak, kiderült, hogy ésszel élve nem is akkora a baj a vitamin-túladagolás. Bár kétségkívül fölösleges.

Kép forrása

Anyag és lélek
Bizonyosan nem volt könnyű száz olyan kémiai mítoszt összeszedni, amelyet a nyájas olvasó kémiai mítoszként képes azonosítani. De például az antidepresszánsok használata mára olyan tömegessé vált a „fejlett” társadalmakban, hogy már önmagában depriváltnak számít az, aki nem jut el pszichológushoz és státuszszimbólum a saját pszichiáter, mert az gyógyszerfelírási joggal (és képzettséggel) is rendelkezik. Az ember nem is érti, hogy kedélyjavítók nélkül, miképp húzta ki az emberiség az elmúlt százezer évet? Ha csak a drogokat, az alkoholt és társaikat nem soroljuk a korai terápiás szerek közé. 
A Fokozzák-e az öngyilkosság kockázatát az antidepresszánsok? című fejezetből azonban kiderül, hogy a lelkiállapotra, illetve a pszichés státuszra vonatkozó diagnózisok, vagy a beteg állapotának változására (javulás; rosszabbodás; stagnálás) vonatkozó objektív mérések sokkal bizonytalanabbak, mint azt láttatni szeretnénk. Ez nem tudománytalanságot vagy szakmai hibákat takar, hanem azt, hogy míg egy vegyület szintje viszonylag jól mérhető a vérben, mondjuk és egy gyógyszerrel nagy valószínűséggel szignifikánsan befolyásolható, addig az elképesztően bonyolult agyunk (amiben elme, lélek, meg ki tudja mi működik még a néhány milliárd neuronon és a gyakorlatilag végtelen számú bonyolult molekulán kívül) sokkal kevésbé engedelmes.
Ez a fejezet azonban kétségeket hagyott bennem, mert itt az összehasonlító vizsgálatok mérési lehetőségei nem vetekedhetnek a kémiai mérések pontosságával.

Kép forrása

És végül ömlesszük össze az összetevőket! 

És mielőtt összefoglalnám a lényeget, hadd írjak még egy kérdésről: Tényleg igazolták Mengyelejev minden jóslatát? Nos, a könyvből kiderül: Nem.  Ez a fejezet arra világít rá, hogy mit is rontunk el akkor, amikor azzal etetjük a gyermekeket, mint romlatlan lelkeket, hogy a tudomány lineárisan és töretlenül fejlődik, általában zseniális egyének tökéletes meglátásain keresztül. Pedig nagyon nem. Mengyelejev gondolatmenete érdekesen volt jó és érdekesen volt hibás. Az ilyesmik megértéséből sokat tudhatunk meg a tudományos gondolkodás nehézségeiről.
És most jöjjön a végkövetkeztetés!
Ha rendeltetésszerűen – este lefekvés előtt olvasva egy-két fejezetet – használjuk ezt a könyvet, a következő témákban és fogalmakban okosodhatunk, világosodhatunk meg és fel: Abszint, zöld tea, koleszterin, Aloe vera, a xeronin (ami a noni hatóanyaga és én egyikről sem hallottam még), ricinusolaj, medvecukor, fitoösztrogének, fűzfakéreg, antioxidánsok (!), DDT (lásd még kemofóbia), dioxin (és az ember dioxintoleranciája), formaldehid, gyémánt stb. Akit egy ilyen felsorolás nem serkent fel, azokért igazán keveset tehet az ismeretterjesztő könyvek szerzője és kiadója.
A száz kérdésre igen tanulságos, habár nyilván nem egyenletes színvonalú válaszok születtek, de meg kell köszönnünk a magyar szerzőknek, hogy vették a fáradságot az érdekünkben. A színvonalingadozások oka egyébként az, hogy némelyik kérdés túl jól sikerült és a válasz túlnő a könyv keretein, maga is megérne egy könyvet. Ám így is kiderül ebből a remek kötetből, hogy a tudomány, a természettudomány sokkal, de sokkal összetettebb problémákkal foglalkozik, a végtelen sokrétűségéről nem is beszélve, mint azt köznapi értelemben gondoljuk. 
Több alázat szükségeltetik a részünkről. Még mindig a természet az úr.