A nyár robogva közeledik a tragikus végkifejlethez, az iskolakezdéshez, de van még tán egy hetünk, amikor úgy tehetünk, hogy még van remény. A reményt ebben az esetben P. G. Wodehouse képviseli, akinek könyveit majdnem százezres példányszámban adták ki nyakra és főre a hatvanas, hetvenes és a nyolcvanas években, sőt a maradékot, a korai zsengéket és a szerződési kötelezettségekből megszülteket még a kilencvenes években, sőt az ezredforduló után is értelmesnek és nyereségesnek tűnt a köz rendelkezésére bocsájtani.
Aki még nem találkozott az öregfiúval mindenképpen tegye meg, amely találkozásra egyébként a tikkasztó nyárutó szobahomálya tökéletesen megfelelő. 

Mentes minden politikai korrektségtől
Wodehouse rendkívül egyszerű szerelmi történeteket és az ezekből következő családi bonyodalmakat mesélte el, részben az elszegényedő angol középosztály, részben az általában szintén elszegényedő angol arisztokrácia köreiben, megspékelve némi amerikai rokonsággal, akik vagy gazdagok vagy gazdagnak füllentik magukat.
Wodehouse művészete élő (máig élő, mert elpusztíthatatlan) cáfolata annak, hogy micsoda baromság az, amit a modern, a posztmodern, meg a mostani „irodalom” be akar nekünk adni a regény szerkezetéről, annak megújításáról, a szereplők jellemfejlődéséről, valamint arról, hogy többé-kevésbé normális emberekről nem érdemes regényt írni. Regényt írni egyébként, attól tartok, tényleg nem érdemes, mert manapság senki nem lesz boldogabb egy regény befogadásától. Hihetetlen, de volt idő, amikor ez nem így volt, például Wodehouse csak és egyedül embertársai szórakoztatását tűzte ki célul, vagyis nem volt egyéb üzenete vagy életbölcsessége, csak az: Légy boldog!
Hősei és olvasói is egy nagyon fontos közös tulajdonsággal bírnak, minden szereplője többé-kevésbé normális. Némi enyhe pénzhajhászáson és jellemgyengeségen kívül, ami maximum a lopásra való hajlandóságban nyilvánul meg, Wodehouse hősei halálra untatnának egy pszichiátert. A lányok a fiúkat, a fiúk a lányokat szeretik, a legnagyobb dráma az, hogy az elszegényedett gazdagok munkára kényszerülnek, amíg a szükséges csoda be nem következik.
Szerzőnk teljesen mentes minden politikai korrektségtől, szobrát nyilván szétverik majd, de az angol társadalom osztályai közötti elkülönülést olyan tökéletességgel ábrázolja, hogy szinte hallék a szociológusok karának zokogása a háttérben. Wodehouse idején már folyamatosan hanyatlott az angol világbirodalom, mely hanyatlást nem lehet a nyomor szélsőségesebb ábrázolásával megrajzolni, miszerint a Viktória királynő uralkodása idején épült villát ikresítik, magyarul félbevágják, két önálló lakrészt csinálnak belőle, mert az angol középosztály már nem tud fenntartani egy sokszobás, emeletes majdnem kastély jellegű épületet, amely, illetve a hozzá hasonlók a virágkorban természetes élőhelynek számítottak egy visszavonult gyarmati tisztviselő számára.
A modernitást Amerika felfedezése, az új világ első világháború utáni „felfedezése” szolgáltatja szerzőnk számára, azok az évek, amikor az angol arisztokrácia és amerikai pénzemberek örültek, hogy a másik fiai és lányai legyeskednek az ő fiai és lányai között. Volt idő, amikor mindenkinek volt egy gazdag nagybácsija (általában Amerikában). Emberünk regényeiben ez a valószínűség bizonyossággá érik. És a háborúról szó sem esik. Minek? Aki borzalmakat akar, annak ott a valóság. A boldogsághoz pedig elég néhány egyszerű történet, amelynek boldog vége bárki számára elérhető.

Nők és férfiak
Nem akarom becsapni a kedves olvasót, Wodehouse történetei tömény marhaságok. De micsoda vegytiszta humorból, nyelvi bravúrból és boldogságból kikevert tömény marhaságok. Én, személy szerint szívesen beköltöznék bármelyik ökörködésbe, ha garantálják, hogy egyetlen lelketlen gyám sem akar hozzákényszeríteni egy olyan örökösnőhöz, akit nem szeretek, mert én közben egy másik (titkos) örökösnőt szeretek, aki meg engem szeret, mert azt hiszi, hogy nem a pénzéért szeretem.
Wodehouse női alakjai külön figyelmet érdemelnek, mert e jeles nem teljes palettáját felvonultatta, de csak két életkorban. Eladósorban (hogy a férfisovinizmus e döbbenetesen erős láttató erejű kifejezésére ragadtassam magam), illetve túl a középkoron, amikor anyaként vagy gardedámként próbálták megakadályozni leányuk vagy gyámoltjuk szerelmi boldogságát, ami általában a bonyodalom egyik fő forrása volt a történetben. A gyermekek fogantatása, a terhesség, a születés csodája, valamint felcseperedésük teljes folyamata, beleértve a bentlakásos iskolát is, amely Angolhonban a szülői szeretet elsődleges megnyilvánulása és valószínűleg a birodalomépítés alapja is, teljesen kimaradt a művészetéből. Valószínűleg azért, mert irtózott a gyermekektől, mint regényeiben az angol arisztokrácia színe java és úgy általában a gazdagok. „Rengeteg pénz” című opuszában Lord Biskerton atyja Biskerton menyasszonyának érdeklődésére, hogy milyen is volt vőlegénye gyermekkorában, azt találja válaszolni első szándékból: „Mint a többi mocskos kis vadállat.”. Atya és fia viszonya mégis hiteles, szeretetteljes és valóságos. Kell ennél nagyobb művészi és írói teljesítmény? 
Visszatérve a nőkre, Wodehouse nőalakjai között emancipáltak, okosak, elszántak is akadnak, de egyik sem akar nem nő lenni. A nők elférfiasodása, ami senkit nem tett boldoggá, már a húszas évektől érzékelhető volt úgy látszik, mert szerzőnk soha nem tudja megállni, hogy apró, de nagyon gyilkos szurkapiszkákat ne helyezzen el a modern művészek fő csapásirányaival kapcsolatban, illetve a női nem azon tagjain, akiket nem lehet szeretni. 
Milyen tanulságos felosztásai is ez az embereknek, férfiaknak és nőknek egyszerre, a szerethetőség. Nem mintha a férfiakat kímélné, az enyhén gyengeelméjű verzió újra és újra megkapja a magáét. Lám, milyen nehéz nem beleesni a műelemzés bűnébe. Wodehouse nem tűr meg más motivációt, mint a heves vágyat a boldogságra vagy a negatív, jellemfejlődést véletlenül sem produkáló bigottságot, amelyeknek örök konfliktusa már Shakespeare-t is oly kacifántos és tanulsággal teli történetek kiagyalására sarkalta (Már amennyiben az öreg Dárdarázó nem Ben Jonson volt.). 

Hübele Sámuel
A tanulság minden dolgok és elmesélt történetek megrontója, mert azt az illúziót kelti, hogy az életben is van olyan. A tanulságmentes szórakoztató vidám regény a mellékhatásmentes drog irodalmi megfelelője és rászokást sem alakít ki, mert amikor az ember hazatér otthonába, garantáltan nem a fiatal férjét vagy feleségét találja ott, hanem az igazit, aki csak kivételesen szerencsés esetben igyekszik kedvesnek mutatkozni.
Lelkesedésem aktuális oka egyébként, hogy a kitűnő Révbíró Tamás fordításában időről időre elmerülök a Hübele Sámuel című regényében, amelynek irodalmi erejét már az is megmutatja, hogy mennyire lehetetlen egy kicsit is hitelesen megfilmesíteni.
Sam barátunk egy kitépett, marhahúslével szennyezett magazinkép alapján beleszeret egy lányba és átkel az óceánon, hogy megkeresse, illetve nem ezért, de megtalálja. Értelemszerűen a lány nincs értesülve erről a nemes érzelemről és miután Sam agyműködésének, érthető módon, nem tesz jót a lány közelsége, kommunikációs kísérletei elidegenítőek. Van még egy bűnügyi szál is, holmi elrabolt értékpapírokkal, meg az azt hajszoló bűnözők, meg Sam egy korábbi ismeretségének (aki tengerész) liezonja a fiatal, de nagyon erős és hideg lélekkel bíró házvezetőnővel, illetve bepillantást nyerhetünk egy angol sajtóbirodalom tulajdonosának működésébe is. Mentenek fára szorult macskát, megjelenik a lelkész és valakinek elveszik a nadrágját.

A normálisak nem vegyülnek a nem normálisokkal
Vannak szerzők, akik egész életművet szenteltek az emberi lélek csipkéinek, bármi értékelhető eredmény nélkül, némelyeket siker kísért útjukon, esetleg Nobel-díj, de Wodehouse-nak egy rövidke jelenetben sikerült például rávilágítania a közmondásos angol hidegvér egy fontos aspektusára, ami, ha jobban meggondoljuk, többet elmond az emberről általában, mint szeretnénk.
„Mr. Wrenn (egy jólelkű mellékszereplő) udvarias ember volt, így hát, bár az a benyomása támadt, hogy látogatója dühöngő őrült, ennek nem adta látható jelét.” Nagyon fontos megértenünk, hogy ez csak egy eredendően vidám és életörömöt igenlő történetben nem baljóslatú mondat, krimiben vagy lélektani regényben ámokfutást vagy a pszichiáter szomorú diagnózisát előzné meg. Jelen esetben egy egyszerű és nagyszerű szerelmi történet, végül is sorsszerű történet, a szerelmesek (női részről csak majdani) első találkozásának körülményeit világítja meg. Van-e annál valóságosabb, mint hogy egy fiatal férfi hülyén viselkedik a szíve választottja előtt?
Wodehouse Ukridge című könyvében felettébb elítélően nyilatkozik a skandináv irodalom legújabb irányzatairól, ez szerintem bármely időpillanatban helytálló vélemény, csak a legelvetemültebbek olvasnak harmincas évekbeli skandináv szerzőket, habár a skandináv krimi elég szép karriert futott be az elmúlt ötven évben, de azért, mert olyan kifinomultan betegesen gyilkolnak benne. És pont ez a lényeg, Wodehouse kifinomult, de nem beteges. Manapság semmi sem kifinomult, viszont felettébb beteges. Wodehause-nál mindenki normális, a bolondok, az arisztokraták és azok csekély értelmű leszármazottai, a bűnözők, a fiatal lányok, még a boldogtalan milliomosok is, a szobalányok és komornyikok, életművészek és korhelyek. A normálisak nem vegyülnek a nem normálisokkal. A nem normálisak egy másik könyvben szerepelnek, amit nem Wodehouse írt. És ezt ő is és én is garantálni tudjuk.