Ki felejt ma?

A forró nyárban jól jön az emlékezés és felejtés labirintusaiban bolyongás hűsítő érzése. Ehhez nyújt segítséget Patrick Modiano legújabb regénye.

Párizs, Párizs

2014 irodalmi Nobel-díjasa, többek között a Sötét boltok utcája és az Augusztusi vasárnapok című könyvek szerzője, a francia Patrick Modiano végre magyarul is elérhető, Felejtett álom című könyvében gyakorlatilag alig történik valami jelentőségteljes dolog, miközben jelentőségteljesen nagyon is sok egyéb történik. Az első oldalakon még a kalandot ígérő hitegetés nem egy látványosnak tűnő díszlete vonul fel: Párizs, a Quartier Latin, sejtelmes kávéházak, a leghűvösebb magatartást tanúsítókat szintén megbabonázó csipkézett francia stílus és tejszínhabos elegancia, míg a könyv végére a költői sugárutakon végigömlő fény az emlékezéstechika mindent megvilágító, tényfeltáró szerepét veszi át, egyben utazást kínál a tudat labirintusokkal terhelt, sötéttiszta mélyéig. 

Kallódó sorsok

Az alig százhetven oldalt számláló regényben életek sodródnak egymás mellé ideig-óráig, mialatt a szilárd kötőanyaggal kevéssé büszkélkedhető kapcsolatok laza hálójában a féltékenység és a hozzá fűződő, a kiszolgáltatottságtól sérülékeny emberi érzések lassan mindenkin otthagyják felejthetetlen névjegyük. A felszínes világértelmezés lassacskán az összes szereplő mindennapjaiban kezd el kísérteni, őket az eszeveszett, célt nem ismerő, látszatra vonzó élvezethajszolás aurája lengi körül. A regény alig-történetének „főhősei,” amennyiben valamelyikükre illik is az elnevezés, egy férfi és egy nő, akik hétköznapjaikat szerencsejátékból tengetik Párizsban, ahol egy fiatal férfi nyer bebocsátást az életükbe, jobban mondva, a narrátor szerepébe bújt férfi életébe lépnek ők, hogy több évtized múltán is meghatározó szereplőként emlékezzék kettejük közül, na, ki másra, ha nem a vonzó és titokzatos nőre. Véletlen találkozások és váratlanságuk miatt meghökkentő búcsúk, apró konfliktusok, a felelősség alól könnyedén kibújó menekülések hálózata a regény, rövid és velős ízelítő abból az életformából, amit manapság nem egy szigorú szemüvegben véleményt formáló szakértő vészjoslóan a nyugat-európai társadalmak kríziseként értelmez, ezzel szemben Modiano az elhamarkodott ítélkezés határában sem jár, íróként képviselt erkölcse a szabad véleménynyilvánítás és életmódválasztás elfogadásában ér véget.  

Emlékek nyomában
„Amikor felébredtem, rájöttem, hogy a fények és árnyékok hasonlóan éles váltakozása nagyon is jellemző volt az életemnek arra az időszakára, amikor megismertem Jacqueline-t.” Állapítja meg találóan az elbeszélő, ezzel mindegy apró utalást téve az emlékezés és a felejtés ritmikus váltakozására. Patrick Modiano úgy bánik az emlékezéssel, mint egy szép és értékes tárggyal, óvatosan, körültekintően nyúl hozzá, meghatóan érinti meg. Modiano kiszemelt figurája nyomoz, elszántan, láthatóan az idő után, el soha nem érheti, annál nagyobb gyakorisággal botlik az idő hagyta maradványokba, a felejtés boltíves néma csarnokát hagyva el és az emlékezés arcokkal zsúfolt csarnokába érkezve meg. A megannyi forma, szín, szag és illat többfunkciós térképpé lényegül át, esélyt teremtve arra, ha a szereplők mögött elfogyot út megnehezíti a visszatalálást a múlt más-más megítélés alá eső helyszíneihez. Kétségtelen, a regény elolvasása után Marcel Proust megnyalná mind a tíz madeleine süteménytől ragacsos ujját. 
Modiano rendkívül szerethető stílusban megírt könyve, nyugodtan merjük állítani, mindenkinek maradandó és a létezés újrgondolására késztető élményt nyújt.